vissza a tartalomjegyzékhez

Negyedik ének

LAKEDAIMÓNBAN

 
				
				
				
1.	S már Lakedaimónnak járták völgyét, szakadékát,
2.	és a dicső Meneláosz háza felé igyekeztek.
3.	S őt háznépe között lelték, éppen lakodalmát
4.	lakta fiának s tisztanevű lányának a házban.
5.	Férfitörő Akhileusz sarjához küldte a lányát:
6.	mert még Trója alatt fogadással néki igérte,
7.	és ma e nászt a nagy istenek ím célhoz segitették.
8.	Most szekeren, paripákkal küldte a mürmidonoknak
9.	híres vára felé, kik közt ez az ifju uralgott.
10.	Spártából meg Alektór lányát vette fiához;
11.	szolgálólánytól született az erős Megapenthész
12.	későn; mert Helenének az istenek új ivadékot
13.	nem szántak, miután egyszer megszülte a bájos
14.	Hermionét, ki hasonló volt arany Aphroditéhoz.
15.	Ott lakomáztak ezek meredektetejű palotában,
16.	nagynevü hős Meneláosz sok szomszédja, barátja,
17.	ott mulatoztak, míg közepettük az isteni dalnok
18.	lantszava szólt; és két bukfences táncos a körben
19.	lejtett örvénylő forgással a lant ütemére.
20.	És most ketten a házkapuban, maguk és paripáik,
21.	Télemakhosz hős és Nesztór ragyogó fiusarja,
22.	már meg is álltak. S jött, meglátta vitéz Eteóneusz,
23.	nagynevü hős Meneláosz gyors fegyvernöke, őket.
24.	S vitte a házba a hírt, hogy a népek pásztora tudja;
25.	oldala mellé állt, s hozzá szárnyas szavakat szólt:
26.	„Két idegen jött, Zeusz-táplálta dicső Meneláosz,
27.	két oly férfi, ki, úgy tűnik, nagy Zeusz ivadéka.
28.	Mondd meg, fogjuk-e hát ki szekérből gyors paripáik,
29.	vagy máshoz küldjük tova őket, hogy befogadja.”
30.	Bosszankodva felelte a szőkehajú Meneláosz:
31.	„Nem voltál azelőtt, te Boéthoidész Eteóneusz,
32.	együgyü, és ma miként kisgyermek, oly együgyüen szólsz.
33.	Hisz mi is úgy értünk haza, hogy vendégszerető sok
34.	embernél lakomáztunk közben, várva, hogy egyszer
35.	Zeusz végét veti majd nyavalyánknak. Fogd ki lovát két
36.	vendégünknek, s őket víganlakni vezesd be.”
37.	Szólt; mire átsietett Eteóneusz gyorsan a termen,
38.	hívta magával a többi serény szolgát is azonnal.
39.	Járom alól fogták ki az izzadt gyors paripákat,
40.	és bekötötték istállóba, a jászlak elébe,
41.	tönkölyt s közte fehér árpát hintettek eléjük;
42.	és szekerük ragyogó fal mellé támasztották,
43.	s őket az isteni házba vezették. Ámulat ébredt
44.	bennük, látva a Zeusz-táplálta király palotáját;
45.	mert fényt járt végig, valamint a napé vagy a holdé,
46.	hős Meneláosz egész meredektetejű palotáján.
47.	És, miután, gyönyörükre, beteltek a látnivalóval,
48.	széprecsiszolt kádakba beléptek, megmosakodtak.
49.	Szolgálók mosták őket, kenték meg olajjal,
50.	gyapjuköpenyt adtak rájuk s vele inget; utána
51.	Átreidész Meneláosz mellé sorba leültek.
52.	Hozta a szolgaleány a vizet s öntötte kezükre,
53.	szép szinarany kancsót az ezüst tálkába ürítve,
54.	hogy kezüket mossák, s a gyalult asztalt odatolta.
55.	Majd meg a tisztes gazdasszony közibük kenyeret vitt,
56.	és sok jó eledelt, s ami volt, osztotta örömmel;
57.	mindenfajta husokból vitt pecsenyét a husosztó,
58.	tálat emelve, s arany poharat tett mindjük elébe.
59.	S mondta, köszöntve reájuk, a szőkehajú Meneláosz:
60.	„Hát egyetek, s üdvöz legyetek, s majd annak utána
61.	kérdjük meg, kik vagytok, előbb lakománk megegyétek;
62.	mert a ti nemzetségetek úgysem vész a homályba,
63.	Zeusztól-lett jogaras fejedelmek sarjai vagytok,
64.	nemteleneknek ugyan nincs is soha íly ivadékuk.”
65.	Szólt, s megfogva kezével, elébük tette a háthúst,
66.	sültet, amelyet néki magának a tisztelet osztott.
67.	S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
68.	Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
69.	akkor Télemakhosz Nesztór sarjához ekép szólt,
70.	hozzá hajtva fejét, hogy a többi ne értse, amit mond:
71.	„Nézd csak, Nesztoridész, te szivemnek kedves, e hangos
72.	házban a rengeteg érc míly villámfényeket áraszt,
73.	és az arany s a borostyán és az ezüst s elefántcsont.
74.	Lám, az olümposzi Zeusz palotája ilyen bizonyára
75.	bévül; e dús házat ha tekintem, az ámulat elfog.”
76.	Ámde szavát elkapta a szőkehajú Meneláosz,
77.	s őket megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:
78.	„Jó fiaim, Zeusszal közülünk vetekedni ki tudna?
79.	Mert hisz az ő palotája s a kincsei elnemenyészők;
80.	ám ember vagy akad, vagy sem, ki velem vetekedhet
81.	kincsekben. Bizonyos, hogy hosszan tűrve, bolyongva
82.	hoztam kincseimet haza végül a nyolcadik évben,
83.	Küproszt, Phoinikiát meg Egyiptomot érve hajóval,
84.	s aithiopok, szídónok, erembosz-nép birodalmát,
85.	és Libüát is, ahol szarvval születik meg a bárány:
86.	mert hisz hármat is ellik a nyáj ott egy kerek évben.
87.	Ott azután soha nincs híjával a jó pecsenyének,
88.	sem sajtnak, sem az édes tejnek, a gazda s a pásztor,
89.	éppen elég tejet ad mindég az a nyáj a fejéskor.
90.	S míg magam ott vagyonom sokaságát gyűjtve bolyongtam,
91.	addig a testvérem váratlanul ölte meg otthon
92.	gyilkosa, titkon-orozva, veszett felesége cselével;
93.	boldogan így nem uralkodom én, bármíly sok a kincsem.
94.	Tán az apáitok is mondták már nektek, akárkik
95.	légyenek is, mit szenvedtem, s hogy a házam is egyszer
96.	elveszitettem, a népeset én, tele annyi vagyonnal.
97.	Bár inkább csak a harmadrészét bírva e kincsnek
98.	laknám itt, de azok mind élnének, kik elestek
99.	lónevelő Argosztól távol, a trójai síkon.
100.	Mert noha én mindet siratom nyöszörögve, jajongva
101.	gyakran, míg palotámnak ölén ülök, és a nyögéssel
102.	egyszer a szívemet elcsititom, másszor meg a sírást
103.	abbahagyom; mert könnyü betelni fagyos zokogással;
104.	annyira mindet sem siratom, noha búsulok értük,
105.	mint amaz egyet, akit ha eszembe idézek, az álmot
106.	gyűlölöm és az evést: az akhájok közt soha egy sem
107.	tűrt s fáradt annyit, mint ő, Odüszeusz. Neki fájó
108.	sors volt része, nekem pedig érte örök szomorúság,
109.	annyira hosszan van már távol, s nem tudom azt sem,
110.	él-e, avagy meghalt. Bizonyára zokognak is érte
111.	Láertész, az öreg, s a szilárdszivü Pénelopeia,
112.	s Télemakhosz, ki alig született, s neki mennie kellett.”
113.	Szólt; s zokogásvágy kélt most apja miatt a fiúban.
114.	Apja nevét hallván, könnyét hullatta a földre,
115.	és bíbor köpenyét tüstént odavonta szemére
116.	két kézzel. Hanem ezt meglátta a hős Meneláosz,
117.	s fontolgatta utána a lelkében s a szivében,
118.	apja felől hogy az ifjút hagyja-e szólni először,
119.	vagy hamarabb kérdezze ki és tegye őt próbára.
120.	Míg ezt hányta-vetette a lelkében s a szivében,
121.	jött Helené magas, illatozó hálótereméből,
122.	s mint az aranyrokkájú Artemisz, éppenolyan volt.
123.	Adrészté a kecses széket tüstént odatette,
124.	Alkippé puha gyapjúszőnyeget is teritett rá,
125.	s Phűló hozta ezüst kosarát, mit adott neki egykor
126.	Alkandré, Polübosz felesége, egyiptomi földön
127.	Thébaiban, hol a legtöbb kincs van a házak ölében;
128.	drága ezüst kádat kettőt is adott az a hősnek,
129.	véle tripúszt kettőt, tíz mérték színaranyat még.
130.	S szép adományt Helenének adott külön is felesége:
131.	rokkát, színaranyat, kerekes kosarat meg ezüstből,
132.	melynek ugyancsak arannyal volt csinosítva szegélye.
133.	Phűló szolgáló ezt hozta be és odatette
134.	drága fonállal megterhelten; rajta az orsó
135.	állt magasan, violásszínű puha gyapjupehellyel.
136.	Ő meg a székre leült, melynek lábzsámolya is volt.
137.	S mindenről így kérdezgette azonnal a férjét:
138.	„Tudjuk-e, Zeusz-táplált Meneláosz, hogy kik ez ifjak;
139.	mért jöttek — mit vallanak ők — ide most palotánkba?
140.	Mert vagy igaz, vagy sem, de kimondani késztet a lelkem:
141.	nem láttam soha még, aki bárkinek ennyire mása,
142.	sem férfit, sem nőt — ha tekintem, a bámulat elfog —,
143.	mint ahogy ez tűrőlelkű Odüszeusz gyerekének,
144.	Télemakhosznak mása, kit ő otthon csecsemőként
145.	hátrahagyott, mikor értem, az ebszemüért, ti akhájok
146.	Trója alá indultatok el, véres viadalra.”
147.	Erre a szőkehajú Meneláosz válaszul így szólt:
148.	„Asszony, amit te olyannak látsz, magam is figyelem már.
149.	Mert bizony őneki éppenilyen keze, lába, szemének
150.	pillantásai, és feje, és fönt hajkoronája.
151.	S most is, amint én emlékeztem a hős Odüszeuszról,
152.	s elmondtam, hogy az én dolgomban mennyi siralmat
153.	tűrt el, a vendégnek szeme-héja alól keserű könny
154.	hullt, s bíbor köpenyének szárnyát vonta szemére.”
155.	Néki a Nesztór-sarj Peiszisztratosz adta a választ:
156.	„Átreidész Meneláosz, Zeusz-sarj, nép fejedelme,
157.	annak a gyermeke ez — sejtésed jó — akiről szólsz:
158.	csakhogy józaneszű, s bosszús is lenne magára,
159.	hogyha amint ideér, fecsegő szavakat hajigálna,
160.	míg, valamint isten hangját, élvezzük a hangod.
161.	Engem meg Nesztór küldött, a geréni lovag, hogy
162.	kísérője legyek hozzád, mert látni ohajtott,
163.	hogy számára szavad vagy tetted lenne segítség.
164.	Mert sok kínt kell ám a fiúnak tűrnie otthon,
165.	apja ha messzeszakadt s neki nincsen más segitője,
166.	mint eme Télemakhosznak is elment messze az apja,
167.	s községében sincs, ki elűzze a bajt, ami éri.”
168.	Erre a szőkehajú Meneláosz válaszul így szólt:
169.	„Jaj, de nagyon szeretett társam fia jött palotámba,
170.	itt van; azé, aki értem fáradt sok hadi-próbán;
171.	s hittem: vendégül látom, szivesebben az összes
172.	argoszinál, ha megadná majd kettőnk hazatértét
173.	fürge hajókon Zeusz, az olümposzi messziredörgő.
174.	Argoszi várost adtam volna, remek palotát is,
175.	elhozván Ithakából őt, vagyonát, gyerekét is,
176.	és népét, kiürítve előbb egy jókora várost,
177.	körbelakókét, kiknek az én szavam osztja parancsát.
178.	Jártunk volna sürűn egymáshoz; s már soha többé
179.	el nem váltunk volna, hanem szeretetben, örömben
180.	élnénk, míg feketén a halál felhője be nem föd.
181.	Csakhogy már bizonyára sokallta e tervet az isten,
182.	az, ki csak őt nem hagyta, szegényt, hazatérni honába.”
183.	Szólt; s zokogásvágyat keltett vele mindegyikükben.
184.	Argoszi szép Helené zokogott, Zeusz isteni lánya,
185.	Télemakhosz zokogott s vele Átreidész Meneláosz,
186.	s még Nesztór fiusarjának se maradt szeme száraz:
187.	mert gondolt a szivében a gáncstalan Antilokhoszra,
188.	kit ragyogó Éósz fényes fia ölt meg a harcban;
189.	őrá emlékezve beszélt, szárnyas szavakat szólt:
190.	„Átreidész, te a legbölcsebb vagy a földilakók közt:
191.	mondta az agg Nesztór mindig, ha terólad esett szó
192.	termeiben, mikor egymást kérdezgetve beszéltünk;
193.	hát most is, ha lehet, hallgass rám: nem lelek ám én
194.	sírásban vacsorázás közbe gyönyört, de meg aztán
195.	kél ki a hajnal a ködből már; noha el nem itélem,
196.	hogyha azért zokogunk, kit elért a halál meg a végzet.
197.	Mert a szegény holtak számára egyetlen ajándék,
198.	hogyha lenyírjuk a fürtünket s könny fut le az orcán.
199.	Hisz nekem is meghalt testvérem, az argosziak közt
200.	nem leghitványabb, de hiszen tudod is bizonyára;
201.	én ugyanis sohasem láttam; mondják, kimagaslott
202.	Antilokhosz, gyors volt a futásban, bajnok a harcban.”
203.	Erre a szőkehajú Meneláosz válaszul így szólt:
204.	„Kedvesem, úgy szóltál, ahogyan bölcs férfiu szólna
205.	és cselekedne helyedben, az is, ki tenálad idősebb,
206.	mert hiszen édesapád is olyan, hát bölcs a beszéded.
207.	Könnyü fölismernünk oly férfi fiát, kit a nagy Zeusz
208.	nászakor és születésekor is bőségre jelölt ki,
209.	mint ahogyan Nesztórnak is ím ezt adta: öregszik
210.	ő maga gazdagon és szép lassan, a termei mélyén,
211.	s gyermeke mind okos és mind nagyszerü dárdavetésben.
212.	Hát hagyjunk föl a sírással, mely imént mireánk tört,
213.	s gondoljunk vacsoránkra megint, vizet öntve kezünkre.
214.	Majd ha a hajnal kél, lesz még hisz elég szava úgyis
215.	Télemakhosznak hozzám, s nékem Télemakhoszhoz.”
216.	Szólt; mire Aszphalión a kezére hamar vizet öntött,
217.	gyors fegyvernöke nagy Meneláosz büszke királynak.
218.	S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
219.	Mást gondolt ekkor Helené, Zeusz isteni lánya.
220.	Lopva varázsos szert hintett, amit ittak, a borba,
221.	fájdalom- és haragűzőt, mely feledést hoz a bajra,
222.	mindre. Ki ezt, miután keverőbe keverve lenyelte,
223.	aznap az orcáján nem perdül végig a könnye,
224.	és még akkor sem, ha az apja, az anyja hal is meg,
225.	vagy ha a testvérét, vagy drága fiát a csatában
226.	érckelevéz veri át, s ő ezt maga látja szemével.
227.	Zeusz lányának ilyen bűvös szere volt, okos ésszel
228.	elkészítve, amit Polüdamna adott, felesége
229.	Thónnak, egyiptomi nő, hol a termő föld az ilyenben
230.	legdúsabb: sok a hasznos fű ott és sok a gyilkos;
231.	és aki ott él, mind bölcs orvos a földilakók közt,
232.	mert az egész nép Paiéóntól származik ottan.
233.	Ezt beledobta, s a bortöltésre kiadta parancsát;
234.	majd pedig ismét így szólalt a szavával urához:
235.	„Zeusz-táplálta dicső Meneláosz, s oldala mellett
236.	nagynevü hősök sarjai, Zeusz bizony ennek, amannak
237.	jót oszt, rosszat is ad, mindent tehet ő, amit óhajt;
238.	most hát üljetek és lakomázzatok itt a teremben
239.	s élvezzétek a szót; mivel illő lesz a beszédem.
240.	Mert sose tudnám mind elmondani, sorra nevezni
241.	tűrőlelkü vitéz Odüszeusz sok bajnoki tettét;
242.	ámde mit is tett még, s mit tűrt ez a nagyszerü férfi
243.	Trója alatt, hol a sok bajt szenvedtétek, akhájok!
244.	Elboritotta saját testét ott csúnya sebekkel,
245.	és vállára vetett rossz zsákot, mint aki szolga;
246.	szélesutú várába az ellenségnek ekép szállt.
247.	Így álcázta magát: hadd nézzék kéregetőnek
248.	őt, aki lent, az akháji hajók közt épp nem olyan volt.
249.	Így lépett be a várba, s a trószok mind gyanu nélkül
250.	szemlélték, csakis én ismertem rongyaiban föl;
251.	kérdezgettem is, ám ravaszul kikerülte a választ.
252.	Csak miután megfürdettem, s megkentem olajjal,
253.	köntöst adtam rá, s esküdtem erősszavu esküt,
254.	hogy föl nem fedem addig a trójaiaknak, ameddig
255.	vissza nem ér az akháj sátrakhoz, a fürge hajókhoz,
256.	ekkor mondta csak el mindazt, mit a népe kitervelt.
257.	És sok trójait is ledöfött hosszúhegyü érccel,
258.	így ért vissza az argosziakhoz s vitte tudását.
259.	Ekkor a többi trójai nő zokogott, de nekem már
260.	szívem örült, mert megfordult s vágyott hazatérni,
261.	és már bántam a vakságot, mire Aphrodité vett
262.	rá, mikor elvezetett oda, áldott itthoni földről,
263.	és elhagytam a lányom, a hálótermem, a férjem,
264.	őt, ki mögötte kinek se maradt elmében, alakban.”
265.	Erre a szőkehajú Meneláosz válaszul így szólt:
266.	„Asszony, amit mondtál, úgy mondtad mind, ahogy illik.
267.	Már sok hős eszejárását és szándoka mélyét
268.	ismertem meg, elég földet jártam be idáig:
269.	ámde sosem láttam szemeimmel olyant, aki úgy tűrt,
270.	mint tűrőlelkű Odüszeusz kedves szive szokta.
271.	Íme, mit is tett még, s mit tűrt ez a nagyszerü férfi,
272.	bent a gyalult lóban, melyben mi, a legderekabbak,
273.	ültünk, csúnya halált s vészt víve a trójaiakra.
274.	Hát odajöttél te: s hiszem is, hogy egy isten akarta
275.	így, ki a trószoknak kívánt hírt és nevet adni;
276.	isteni-képű Déiphobosz sietett a nyomodban.
277.	Háromszor jártad körül és tapogattad az öblös
278.	rejteket és úgy szólongattál néven egyenként
279.	minden legderekabb argívot az asszonya hangján.
280.	Én pedig, és Tűdeusz fia is, meg a fényes Odüsszeusz,
281.	ott ülvén közepütt, hallottuk a hívogatásod.
282.	Ketten erősen akartunk akkor az indulatunkban
283.	vagy kirohanni, vagy onnan bentről visszafelelni;
284.	ám Odüszeusz óvott, nem hagyta, akárhogy akartuk.
285.	Hát az akháj fiak ott mind szépen csendbe maradtak,
286.	Antiklosz kívánt egyedül szavaidra felelni.
287.	Csakhogy Odüsszeusz szájához szoritotta erősen
288.	izmos két tenyerét, megmentve egész seregünket;
289.	s ott tartotta, amíg el nem vitt téged Athéné.”
290.	Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
291.	„Átreidész Meneláosz, Zeusz-sarj, nép fejedelme,
292.	még szomorúbb, hogy a gyászos vég őt így is elérte;
293.	szíve akár vasból lett volna, mi sem segitette.
294.	Rajta azonban, küldjetek el lefeküdni, hogy immár
295.	édesizű álomba gyönyörködjünk heverőnkön.”
296.	Szólt; s Helené a leányoknak ki is adta parancsát:
297.	vessenek ágyat a tornácon: ragyogó takarókat,
298.	bíborszínüeket, meg szőnyegeket tegyenek rá,
299.	s bolyhos gyapjuköpenyt is még tegyenek tetejébe.
300.	Mentek a nők kifelé, fáklyát hordozva kezükben,
301.	ágyat vetni; a két ifjút kivezette a hírnök.
302.	Ők hát kint dőltek le a tornácon nyugovóra,
303.	Télemakhosz hős és Nesztór ragyogó fiusarja;
304.	s Átreidész a magas háznak zugolyába pihent le,
305.	és mellé Helené, nagyuszályú isteni asszony.
306.	És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
307.	serkent ágyáról riadóhangú Meneláosz,
308.	öltönyt öltve, hegyes kardját vállára kötötte,
309.	majd gyönyörű saruit ragyogó talpára csatolta,
310.	s hálóterméből indult ki, akárcsak egy isten.
311.	Télemakhosz mellé odült, s szót szólva kimondta:
312.	„Míly szükség vezetett ide téged, Télemakhosz hős,
313.	szép Lakedaimónunkba a tenger tágterü hátán?
314.	Népügye, vagy magadé? Szólj erről híven igaz szót.”
315.	Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
316.	„Átreidész Meneláosz, Zeusz-sarj, nép fejedelme,
317.	eljöttem, mert tán hírt tudsz nekem adni apámról.
318.	Házam emésztődik, s odavan dús földem egészen,
319.	rosszakarók töltik meg a házam, kik nekem egyre
320.	sűrü juhom s csámpásléptű barmom kaszabolják,
321.	édesanyám kérői, a szörnyen hetyke legények.
322.	Hát térdedhez elérve könyörgök: vajha akarnád
323.	édesapám nyomorult végét elmondani, hogyha
324.	vagy láttad, vagy akár mástól hallottad a hírét,
325.	merre bolyong; hiszen oly nyomorultnak szülte meg anyja.
326.	Restelkedve a szót sose szépítsd, szánni ne óhajts,
327.	ámde amit láttál, őszintén mondd nekem azt el.
328.	Esdekelek, ha az édesapám, jó bajnok Odüsszeusz,
329.	szót vagy tettet igérve neked, megtette valóban
330.	Trója alatt, hol a sok bajt szenvedtétek, akhájok:
331.	emlékezz most rá, s mondj nékem híven igaz szót.”
332.	Fölsóhajtva felelte a szőkehajú Meneláosz:
333.	„Jaj, bizony íly nagy hős és bátor férfiu ágyát
334.	óhajtják heverőhelyül ők, akik annyira gyávák.
335.	Mint amidőn az erős nagy oroszlán bérci tanyáján
336.	hagyja szopós kicsi borjait és tovaszökken a szarvas,
337.	erdős hegyhátakra, füves völgyekbe legelni,
338.	az pedig egyszercsak hazatér, meglátja az ágyát
339.	s mindkettőnek a csúfos véget hozza magával,
340.	nékik a csúf véget majd éppígy hozza Odüsszeusz.
341.	Bárcsak — Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón! —
342.	lenne olyan, mint volt jólépült Leszboszon egykor,
343.	hogy Philoméleidésszel kélt vetekedni, birokra,
344.	s földrevetette keményen: örültek az összes akhájok;
345.	hát kérők közibé ha akép keveredne Odüsszeusz,
346.	mind gyorsvégzetü lenne, keservesnászu azonnal.
347.	Most amit éntőlem kérdesz könyörögve; a kérdést
348.	nem kerülöm ki, nem is kívánlak félrevezetni:
349.	mit nekem elmondott a vizeknek igazszavu véne,
350.	abból szót sem hallgatok el, sose rejtem előled.
351.	Bár hazavágytam, az istenek ott-tartottak Egyiptom
352.	nagy folyamán, mert áldozatot bemutatni feledtem,
353.	márpedig azt várják, hogy ügyeljünk rendeletükre.
354.	Van bizonyos sziget ott, a zajongó tengeri árban,
355.	szemben Egyiptommal — Pharosz, ez neve annak a földnek —,
356.	annyira messze, amennyit egy öblös bárka egésznap
357.	fut be, ha hátulról sivitó szél fújja a vásznát.
358.	Jó kikötőjéből az arányostestü hajókat,
359.	hogyha sötét vizet ott fölvettek, az árra taszítják.
360.	Húsz napon át tartottak az istenek ott, a szelek sem
361.	jöttek, a sós vizen át fúvók, mik a fürge hajókat
362.	otthonukig kísérik a tenger tágterü hátán.
363.	Útravalónk már-már kifogyott s vele életerőnk is;
364.	csakhogy a nemmúlók közül egy megszánt s kisegített,
365.	lánya a szörnyüerős Próteusznak, a tengeri vénnek,
366.	Eidotheé; neki indult meg legjobban a szíve.
367.	Jött, mikor én egyedül, társaktól messze, bolyongtam;
368.	mert azok egyre a part mentén ődöngve halásztak
369.	kampós horgokkal, s hasukat kínozta az éhség.
370.	Ő odaállt elibém, és hozzám íly szavakat szólt:
371.	»Ennyire balga vagy-é, idegen, mondd, íly eszebomlott,
372.	vagy szivesen hagyod el magad és örvendsz is a bajnak?
373.	Mert íly hosszan időzöl e földön s nem jut eszedbe
374.	semmi kiút, pedig embereidnek sorvad a szíve.«
375.	Így szólt; s én szólalva ekép adtam neki választ:
376.	»Megmondom neked, istennők közt bárki vagy is, halld:
377.	én e helyen nemakarva időzöm, csak bizonyára
378.	megsértettem a nemmúló örök égilakókat.
379.	Most pedig azt áruld el, hisz mindent tud az isten,
380.	hogy melyik égilakó tart vissza, utam lekötözve,
381.	s hogy hogyan érhetnék haza már a halas habon által.«
382.	Szóltam, s válaszul így szólt rögtön az isteni úrnő:
383.	»Ezt neked én, idegen, kijelentem igaz szavaimmal.
384.	Jár ide gyakran egy agg, ki a tenger igazszavu véne,
385.	ő az egyiptomi nemmúló Próteusz, ki a teljes
386.	tengermélyt jól ismeri és szolgálja Poszeidónt;
387.	azt mondják, nekem ő az apám, ő volt, aki nemzett.
388.	Hogyha te őt valahogy meg tudnád fogni cselekkel,
389.	hát megmondja utad, megmondja az útnak a hosszát,
390.	s azt is, hogy hogyan érj haza már a halas habon által.
391.	S még azt is megmondja, te Zeusz-táplált, ha kivánod,
392.	hogy házadba mi rossz történt s mi derék, amióta
393.	hosszu keserves utadra elindultál a hazádból.«
394.	Így szólt; én pedig íly szókkal mondtam neki választ:
395.	»Mondd ki magad, míly cselt kell vetnem az isteni aggnak,
396.	hisz tán még meglát, vagy megsejt és tovaillan;
397.	mert istent a halandónak bajos ám leigázni.«
398.	Szóltam; s válaszul így szólt nyomban az isteni asszony:
399.	»Ezt neked én, idegen, kijelentem igaz szavaimmal.
400.	Mert amidőn áthág a nap éppen az ég közepén már,
401.	akkor jön ki a partra a tenger igazszavu véne,
402.	míg a Zephír fú, s őt beborítja az éjszinü tajték,
403.	és ha kiért, barlang üreges zugolyába lefekszik;
404.	míg körülötte a szép vizi-tündér sarjai: fókák
405.	sűrü csoportban alusznak, az ősz tengert odahagyva,
406.	s mélytenger keserű szaga száll ki az orrlukaikból.
407.	Én odaviszlek téged, amint felfénylik a hajnal,
408.	és odafektetlek: válaszd meg a társaidat jól,
409.	jóevezőpadu bárkád három legderekabbját.
410.	Minden rettenetes fortélyát halld meg az aggnak:
411.	megszámolja, bejárja a fókákat legelőször;
412.	és miután mind látta s ötönként számbavehette,
413.	ő a középre hever, mint pásztor a nyáj közepére.
414.	Hát mihelyest meglátjátok, hogy a parton elalszik,
415.	gondotok akkor már az erő legyen és az erőszak:
416.	fogni, ha szökni akar, s ott-tartani, bárhogy igyekszik.
417.	Mindenné próbál változni, ahány csak a földön
418.	van csúszómászó, s vízzé, lobogótüzü lánggá:
419.	ám ti szilárdan tartsátok s jobban leszorítva.
420.	Csak mikor ő maga fog végül kérdezni szavával,
421.	s éppenolyan lesz, mint amilyen volt, hogy lefeküdt ott,
422.	akkor elég az erőszakból, engedd el az aggot,
423.	bajnokom, és kérdd meg, ki az égilakó, ki neheztel
424.	rád, s hogyan érhetnél haza már a halas habon által.«
425.	Így szólván lemerült a magashullámu vizekbe.
426.	Én meg a bárkákhoz mentem, melyek ott a fövenyben
427.	álltak, s háborgott a szivem mentemben erősen.
428.	És miután odaértem már a hajókhoz, a vízhez,
429.	ott vacsorát készítettünk; s hogy az ambrosziás éj
430.	jött, lefeküdtünk végre a tenger torlata mellett.
431.	És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
432.	akkor a szélesutú tenger partjára kimentem,
433.	hosszan az isteneket kérlelve; kivittem a három
434.	társat is, azt, akiben legjobban bíztam a bajban.
435.	Szállt le az istennő a vizeknek széles ölébe,
436.	s négy fókának a bőrét hozta magával a mélyből —
437.	frissennyúzottat — s apjának a cselt kieszelte.
438.	Mert négy fekvőgödröt vájt be a parti fövenybe,
439.	és odaülve bevárt; mi egész közelébe kerültünk:
440.	sorba lefektetvén, bőrrel borította be testünk.
441.	Ám iszonyú lett volna e les — hisz a tengeri fókák
442.	förtelmes szaga orrunkat kínozva facsarta —
443.	tengeri szörnyetegek mellé ki feküdne örömmel? —,
444.	megmentett mégis, kieszelt egy nagyszerü szert is:
445.	mindegyikünknek orra alá nemes ambrosziát tett,
446.	édesen illatozót, hogy a szörnyek rossz szaga szűnjék.
447.	És mi egész reggel vártunk ott nagy türelemmel;
448.	végre a fókák jöttek a vízből sűrü csapatban,
449.	és lefeküdtek sorban a tenger torlata mellett;
450.	délfele jött az öreg ki a vízből, látta a hízott
451.	fókákat, végigszámlálta, bejárta egészen.
452.	Minket vett legelőször számba a szörnyetegek közt,
453.	nem gyanitotta a cselt; azután maga is lefeküdt ott.
454.	Hát mi rikoltva rohantunk rá, s a kezünk kivetettük
455.	teste köré; de az agg se feledte cseles tudományát,
456.	mert legelőször oroszlán lett ő, sűrüsörényes,
457.	és azután sárkány, s párduc, s nagytermetü vadkan;
458.	végre folyékony víz és nagy fa, magaskoronájú;
459.	tartottuk makacsul, tűrő lélekkel, azértis.
460.	Végülis elfáradt a cselestudományu öreg már,
461.	s ekkor eképen szólt hozzám, kérdezve szavával:
462.	»Átreusz gyermeke, mely isten segitett e tanáccsal,
463.	hogy cselt vess és így elfogj? Mondd ki, mit óhajtsz?«
464.	Így szólt; s én szólalva ekép adtam neki választ:
465.	»Jól tudod, agg — minek is kérded csavaros szavaiddal? —,
466.	hogy míly régen időzöm e földön, s nem jut eszembe
467.	semmi kiút, s ezalatt kebelemben sorvad a szívem.
468.	Most pedig azt áruld el, hisz mindent tud az isten,
469.	hogy melyik égilakó tart vissza, utam lekötözve,
470.	s hogy hogyan érthetnék haza már a halas habon által.«
471.	Szóltam; azonnal eképen szólt, szavaimra felelve:
472.	»Zeusznak kellett volna s a többi nagy égilakónak
473.	áldozatot bemutatnod, szépet, hogy hazatérhess
474.	mentül előbb a hazádba a borszinü tengeren által.
475.	Mert sorsod, hogy a kedveseid nem látod előbb meg,
476.	s jólépült házadba sem érsz el, az otthoni földre,
477.	míg égbőleredő Aigüptosz szent folyamához
478.	nem térsz vissza előbb s nem járulsz áldozatokkal
479.	tágterü égbe lakó, örökéletü isteneinkhez;
480.	így adják meg az istenek azt az utat, mire vágyol.«
481.	Szólt; s elakadt nyomban kedves szívem dobogása,
482.	mert hiszen újra kiküldött engem a hosszu, veszélyes
483.	útra, Egyiptom földje felé, a ködös vizen által.
484.	Így is választ adtam azonban, szólva szavakkal:
485.	»Mindezt megteszem én, öreg, úgy, ahogyan te kivánod;
486.	most pedig áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:
487.	sértetlen hazatértek-e bárkán mind az akhájok,
488.	kiktől Nesztór s én elváltunk Trója alatt még,
489.	vagy volt tán, ki keserves véggel halt a hajóján,
490.	s tán a szerettei karjai közt, harcát befejezvén?«
491.	Szóltam; azonnal eképen szólt, szavaimra felelve:
492.	»Átreidész, minek is kérdesz? Nem kell, hogy amit csak
493.	én tudok, azt megtudd vagy megsejtsd; úgyse sokáig
494.	lesz a szemed száraz, miután meghallod a választ.
495.	Mert közülük sokan elpusztultak, sok pedig él még;
496.	ámde vezér csak kettő halt meg a vértes akhájok
497.	közt, hazaúton: a harcba velük voltál magad is még.
498.	Egy pedig él valahol, de a tágterü víznek a foglya.
499.	Aiász jóevezős gályáival érte halálát.
500.	Őt legelőször a gűrai nagy sziklára sodorta
501.	s megmentette Poszeidáón a habok közepéből:
502.	s tán még megmenekül — bárhogy gyűlölte Athéné —,
503.	hogyha nem ejt ki dicsekvő szót, nem sujtja a vakság:
504.	hogy lám, megmenekült, pedig isteneink nem akarták.
505.	Meghallotta Poszeidáón, mint kérkedik Aiász,
506.	hát szigonyát izmos markába ragadta azonnal,
507.	és lecsapott vele, kettészelte a gűrai szirtet,
508.	egy fele állva maradt, de a csúcsa a habba zuhant be,
509.	az, melyen Aiász ült, amikor sujtotta a vakság;
510.	és lesodorta magával a habzó mélyölü árba.
511.	Így amaz ottpusztult, miután sok sós vizet is nyelt.
512.	Míg a te testvéred kikerülte a vészt, s tovasiklott
513.	öblös bárkákkal: Héré segitette, az úrnő.
514.	Ámde amint a maleiai szikla magas meredélyét
515.	csaknem elérte, a szélvész jött és messzeragadta
516.	át a halas hab háta fölött, míg nyögve kesergett,
517.	messze határszélig, hol házát lakva Thüesztész
518.	élt egykor s most Aigiszthosz, ki az ő fia, lakta.
519.	És mikor onnét is biztosnak tűnt hazatértük,
520.	s fordítottak a szélen az istenek; és hazaértek,
521.	akkor boldog örömmel szállt ki az otthoni földre,
522.	megcsókolta, megérintvén, a hazát, kiomoltak
523.	forró könnyei: így megörült meglátva a földjét.
524.	S őt egy szikláról meglátta az őr, kit a csalfa
525.	Aigiszthosz küldött oda, ígért dupa talentum
526.	jó aranyat bérül, s az egy évig félve vigyázta,
527.	hogy be ne toppanjon váratlanul és csatazajjal.
528.	Vitte a házba a hírt, hogy a népek pásztora tudja.
529.	S Aigiszthosz kieszelte hamar tervét, a csalárdat:
530.	húsz legerősebb férfit választott ki a népből,
531.	lesre, de másoldalt lakomát készíteni rendelt.
532.	Ő maga ment Agamemnónt hívni, a nép fejedelmét,
533.	szállt lovon és szekeren, gonoszat forgatva fejében.
534.	S őt, aki vészt nem sejtett, felkísérte, leölte,
535.	vendégelvén —, mint ha ki barmot jászol előtt öl.
536.	Átreidész követői közül bizony egy se maradt meg,
537.	s Aigiszthosz követői is elhullottak a házban.«
538.	Szólt; s elakadt nyomban kedves szívem dobogása,
539.	sírtam a parti föveny közepébe leülve, s a szívem
540.	élni se vágyott már, sem látni a nap ragyogását.
541.	Ám miután hánykódva beteltem a nagy zokogással,
542.	akkor ekép szólalt meg a tenger igazszavu véne:
543.	»Átreusz gyermeke, már ne zokogj így, ennyire hosszan,
544.	szűntelenűl, mert célt sosem érünk: legsebesebben
545.	úgy igyekezz, hogy már hazatérhess, otthoni földre.
546.	Mert lehet, élve találod amazt, de lehet, hogy Oresztész
547.	már meg is ölte előbb, s temetésén érsz oda éppen.«
548.	Szólt; mire már kebelemben a szívem s bajnoki lelkem
549.	fölmelegült ismét, noha még búbánat igázott,
550.	és az öreghez ekép szóltam szárnyas szavaimmal:
551.	»Róluk hát tudom ezt; de nevezd meg a harmadik embert,
552.	azt, amelyik még él, aki foglya a tágterü víznek,
553.	vagy ha halott is, akárhogy fájjon, tudni kivánom.«
554.	Így szóltam; mire ő így adta azonnal a választ:
555.	»Láertész fia az, s Ithakában lakja lakását:
556.	egy szigeten láttam, szaporán hullatta a könnyét
557.	messze, Kalüpszó nimfa lakában; a nimfa erővel
558.	ott tartja, s nem tud hazaérni az otthoni földre:
559.	mert hisz nincs neki jóevezős bárkája, se társa,
560.	hogy hazajuttatnák a vizeknek tágterü hátán.
561.	Néked meg nem végzeted az, te nemes Meneláosz,
562.	lónevelő Argosz mezején hogy leld a halálod,
563.	ámde az istenek Élüszion mezejére, s a földnek
564.	végire küldenek el, hol a szőkehajú Rhadamanthüsz
565.	úr, s hol a legkönnyebb lét várja a földilakókat:
566.	hó nem esik, viharok sose dúlnak, nincs soha zápor,
567.	éleshangu Zephír szele fú csak folyton e tájon,
568.	Ókeanosztól jő, hogy az embereket felüdítse:
569.	mert a tiéd Helené, s számukra te Zeusz veje is vagy.«
570.	Így szólván lemerült a magashullámu vizekbe.
571.	Én meg a bárkáimhoz eredtem, az isteni társak
572.	vélem, s háborgott a szivem mentemben erősen.
573.	És miután odaértünk már a hajókhoz, a vízhez,
574.	ott vacsorát készítettünk, s hogy az ambrosziás éj
575.	jött, lefeküdtünk végre a tenger torlata mellett.
576.	És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
577.	akkor először a bárkákat vontuk ki a vízre,
578.	árbocot állítván, fölvontuk a vásznat a bárkán.
579.	Fölszálltak szaporán, evezők mellé telepedtek,
580.	sorba leülve, az ősz tengert evezőkkel ütötték.
581.	Újra csak Aigüptosz mennyből-eredő folyamánál
582.	állt a hajónk, s a tökéletes áldozatot bemutattam.
583.	S megbékítve az isteneket, sírdombot emeltem
584.	ott Agamemnónnak, hogy a híre örökre lobogjon.
585.	Ezt elvégezvén hazamentem, az istenek adtak
586.	jó szelet, és szeretett földemre hamar röpitettek.
587.	Ámde maradj még itt vendégül a házam ölében,
588.	míg tizenegy s azután még egy nap nem telik itt el;
589.	szépen küldlek el aztán, ékes ajándékot adva:
590.	három szép paripát, legyalult szekeret, gyönyörűszép
591.	serleget is, hogy majd vele áldozz isteneinknek,
592.	és mikor áldozol, emlékezz rám minden időben.”
593.	Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
594.	„Átreidész, sose tartóztass itt hosszu időre.
595.	Mert hiszen ülnék én nálad kerek évig örömmel,
596.	s el nem fogna a vágy, látnom szüleim vagy a házam:
597.	oly gyönyörűséggel hallom szavaid s a beszéded;
598.	csakhogy a társak várnak rám, s oda már a türelmük,
599.	ott, szentföldü Püloszban, míg nagy időre marasztalsz.
600.	És amit adni kivánsz, legyen az valamely feküvő kincs;
601.	nem viszek én paripát Ithakába, neked hagyom itten:
602.	büszkélkedj vele eztán is; te a tágterü síknak
603.	vagy fejedelme, ahol bőven nő lóhere, bükköny,
604.	búza is éppen elég, tönköly, s vele hószinü árpa.
605.	Nincs Ithakában elég tág pálya futásra, mező sincs:
606.	kecskét tart, de a lónevelő föld nincs olyan édes.
607.	Mert sziget egy se való a lovaknak, nincs legelőjük —
608.	s ez még annyira sem, mint bármely másik a vízben.”
609.	Szólt; mire elmosolyodva felelt harsány Meneláosz,
610.	megsimogatta szelíd kézzel, szót szólva kimondta:
611.	„Hogy jó vérből vagy, kedves fiam, az szavaidból
612.	meglátszik; hát jó — hisz megtehetem —, kicserélem.
613.	És ama sok kincsből, ami csak hever itt palotámban,
614.	legbecsesebbet s legszebbet fogom én neked adni:
615.	szépmívű vegyitővödröt fogok adni: ezüstből
616.	készült teljesen és az arany beborítja szegélyét;
617.	Héphaisztosz kezemunkáját. Hős Phaidimosz adta,
618.	szídoniak fejedelme, mikor palotája fedett be,
619.	még hazatértemkor nekem; ezt szánom neked, íme.”
620.	Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
621.	s jöttek a vendégek s a király házába betértek.
622.	Hajtottak juhokat, vitték be a jóerejű bort;
623.	és kenyeret küldtek be a szépfátylas feleségek.
624.	Hát így foglalatoskodtak lakomával a házban,
625.	és ezalatt Odüszeusz termének előtte a kérők
626.	dobva korongokat és kelevézt hajigálva mulattak,
627.	jóldöngölt talajon, nagy dölyffel, akár ezidáig.
628.	Antinoosz pedig ott ült isteni Eurümakhosszal,
629.	kérők két vezetője, közöttük a legderekabbak.
630.	Most pedig ím, Phroniosz fia jött közelükbe, Noémón,
631.	s Antinooszt szólítva meg, íly kérdő szavakat szólt:
632.	„Antinoosz, mondd, tudja-e, vagy nem tudja az elménk,
633.	Télemakhosz mikor ér ide vissza Pülosz fövenyéről?
634.	Fürge hajómmal ment, s a hajó most kellene újra
635.	tágastáncterü Élisz iránt átkelni: tizenkét
636.	kancám ott van s munkabiró öszvérek alattuk
637.	mind betöretlen: hoznék egyet törni igába.”
638.	Szólt; mire mind megdöbbentek; nem vélte egyik sem,
639.	hogy néleuszi Püloszba eredt; hitték, hogy a földjén
640.	jár valahol, vagy a kondásnál, vagy nézi a nyáját.
641.	S Eupeithész fia, Antinoosz neki válaszul így szólt:
642.	„Mondj igazat, mikor indult el, kik voltak az ifjak,
643.	kik vele mentek? Válogatottak? Vagy csak a bérelt
644.	emberek és szolgák? Hiszen ezt is végbevihette.
645.	S mondd nekem azt is el őszintén, hadd tudjam egészen:
646.	barna hajód elvette-e durván, bár nem akartad,
647.	vagy pedig átadtad, mintán kérlelt a szavával?”
648.	Néki eképen szólt Phroniosz fia erre, Noémón:
649.	„Én adtam neki át; más mit tett volna helyemben?
650.	hogyha egy íly nemes ifjúnak tele gonddal a lelke
651.	és úgy kér? Súlyos lett volna nem adni meg ennyit.
652.	S ifjak, a községből kik utánunk legderekabbak,
653.	ők voltak követői; s láttam, hogy vezetőjük
654.	Mentór vagy valamely isten, bizony, éppenolyan volt.
655.	Ámde csodálom is ezt: itt láttam az isteni Mentórt
656.	tegnap hajnalidőn, noha véle Püloszba hajózott.”
657.	Így szólt és azután haza is ment apja lakába;
658.	s ekkor a két kérőnek dölyfös lelke felindult.
659.	S ültették le a többieket, szűntetve a versenyt.
660.	Eupeithész fia, Antinoosz nekik ekkor ekép szólt
661.	bosszúsan: feketébe borult kebelét iszonyú düh
662.	duzzasztotta, s olyan volt két szeme, mint lobogó tűz:
663.	„Jaj bizony, itt nagy művet vittek végbe kevélyen:
664.	Télemakhosznak ez útját, bár véltük, sose lesz meg.
665.	Lám, az a gyerkőc íly sokak ellen azértis elindult,
666.	s bárkát vitt, meg a legderekabb követőket a népből.
667.	S majd gonoszabbakat is megtesz még; bárcsak a nagy Zeusz
668.	pusztitaná el az ő erejét, mielőtt fölserdül.
669.	Most hát fürge hajót kérek, húsz társsal, az útra,
670.	hogy neki csapdát állítsak, s jöttére vigyázzak
671.	jól, meredek-kövecses Szamosz és Ithaké szorosában;
672.	hogy keserű legyen apjáért tett tengeri útja.”
673.	Így szólt; és a szavát dícsérték, mind helyeselték;
674.	majd fölemelkedtek s Odüszeusz házába eredtek.
675.	Nem maradott hosszan már Pénelopé se tudatlan
676.	arról, míly tervet főztek ki szivükben a kérők:
677.	mert elmondta Medón hiradó, ki az udvar előtt állt
678.	s meghallotta, amint odabenn tervük szövögették.
679.	S ment be a házba, hogy azt hírülvigye Pénelopénak.
680.	S még a küszöbnél járt, mikor így szólt Pénelopeia:
681.	„Hírnök, a büszkeszivű kérők teveled mit üzennek?
682.	Tán, hogy szolgálói az isteni hős Odüszeusznak
683.	munkájuk hagyják, s ahelyett lakomájukat adják?
684.	Bárcsak, míg kérnek, míg innen messze se térnek,
685.	most ennék az utolsó és végső lakomájuk.
686.	Sűrün e házba sereglők, kik nyírjátok örökké
687.	bölcseszü Télemakhosz vagyonát: hát tán sose mondták
688.	még az apáitok egykor nektek, kisgyerekeknek,
689.	hogy hozzájuk Odüsszeusz, míg itt élt, milyen is volt?
690.	Senkit a népből meg nem bántott, rossz szava sem volt
691.	senkihez itt, pedig így szokták a dicső fejedelmek:
692.	van kit gyűlölnek s van akit kedvelnek a nép közt.
693.	Ő bizony itt gonoszat sohasem tett senkifiával;
694.	míg ti gyalázatosat míveltek, a lelketek is rossz,
695.	látszik: a jótettért sosem ébred benne a hála.”
696.	Válaszul így szólt erre Medón, az okosszavu hírnök:
697.	„Úrnőm, bárcsak a leggonoszabb ez volna a bajban.
698.	Csakhogy még sokkal többet s iszonyúbbat akarnak
699.	tenni a kérőid, mire őket Zeusz ne segítse.
700.	Télemakhoszt el akarják veszteni ők hegyes érccel,
701.	majd amikor hazatér, mert apja felől tudakozni
702.	ment szenföldü Püloszba s az isteni spártai földre.”
703.	Szólt; mire annak a térde s a kedves szíve elernyedt,
704.	és szavakat hosszan nem lelt, de a két szeme könnyel
705.	telt meg teljesen és elakadt zengőszavu hangja.
706.	Végülis így szólott, későn így adta a választ:
707.	„Miért kelt útra fiam, hírnök? Gyorsröptü hajókra
708.	szállnia nem kellett, mik a tág tenger paripái,
709.	férfiakat szolgálva, s a nedves tért szelik által.
710.	Tán csak azért, hogy még neve is pusztuljon a földről?”
711.	Válaszul így szólt erre Medón, az okosszavu hírnök:
712.	„Nem tudom én, hogy egy isten serkentett-e, vagy tán
713.	lelke kivánta Püloszba kiküldeni, hogy tudakolja
714.	apjának hazatértét, vagy hogy a vége milyen volt.”
715.	Így szólt és Odüszeusz házán át ment el a hírnök.
716.	Pénelopét pedig elboritotta a lélekölő kín,
717.	számos széke közül nem bírt egyikre sem ülni,
718.	sokdiszü hálóterme előtt odaült a küszöbre
719.	s ott zokogott keserűn. Körülötte jajongtak a lányok,
720.	mind az egész ház szolgálóinak ifja, öregje.
721.	S köztük erős zokogással ekép szólt Pénelopeia:
722.	„Kedveseim, bizony énnekem oly sok bánatot osztott
723.	Zeusz, mint egynek sem, ki velem született, nevelődött:
724.	hisz legelőször is elveszitettem oroszlánszívű
725.	hős uramat, ki olyan sok erénnyel tűnt ki a nép közt,
726.	roppant híre pedig Hellásztól Argoszig ért el;
727.	s most édes fiamat hurcolta el innen a szélvész
728.	termemből csúnyán, s nem tudtam róla, hogy elmegy.
729.	Hát nyomorultak, nem volt köztetek egy se, ki engem
730.	fölvert volna az ágyamról, noha tudta, mi készül,
731.	míg fiam útban volt amaz éjszinü görbe hajóhoz.
732.	Hisz csak tudtam volna meg én, hogy készül utazni,
733.	itthon volna ma is, bármint sietett is az útra,
734.	vagy ment volna, de engem holtan hagyva a házban.
735.	Hívja a vén Dolioszt egyiktek azonnal elémbe,
736.	szolgámat, kit az édesapám jöttömkor adott még,
737.	és aki sűrűfájú kertemet őrzi: siessen,
738.	s Láertész mellé odaülve beszélje el ezt mind,
739.	hátha az agg valamely tervet tud szőni szivében,
740.	tán kimegy, elpanaszolja a népnek, hogy kik akarják
741.	meggyilkolni az ő, meg a hős Odüszeusz fiusarját.”
742.	Válaszul Eurükleia, a kedves dajka ekép szólt:
743.	„Édes lányom, akár ölj meg, ha akarsz, gonosz érccel,
744.	vagy tűrj meg termedben: a szót nem rejtem előled.
745.	Én bizony ezt mind tudtam, s készítettem, amit kért:
746.	édes bort s kenyeret; de nagy esküt vett ki belőlem,
747.	hogy teneked nem szólok, amíg nem telt le tizenkét
748.	nap, vagy vágyva reá, meg nem hallod, hogy elindult,
749.	arcod szép bőrét zokogással hogy ne gyötörjed.
750.	Inkább végy fürdőt, ölts ünnepi tiszta ruhákat,
751.	s szolgálóiddal fölső házadba vonulva,
752.	pajzsos Zeusz atya lányához, Pallaszhoz imádkozz:
753.	ő azután fiadat kisegíti akár a halálból.
754.	S bajjal a bajbaborult öreget ne busítsd; sose hinném,
755.	hogy végkép meggyűlölték Arkeisziadésznak
756.	nemzetségét isteneink; lesz még, aki úrként
757.	bírja magastetejű házát s kint dús legelőit.”
758.	Szólt, és elcsititotta jaját, szűntette a könnyét.
759.	Ő meg fürdőt vett és öltvén tiszta ruhákat,
760.	ment föl a fölső házba, a szolgálók vele mentek;
761.	ott a kosárba darát készítve be, kérte Athénét:
762.	„Hallgasd meg szavamat, pajzsos Zeusz gyermeke, Győztes,
763.	bármikor is ha a termeiben leleményes Odüsszeusz
764.	néked ökör vagy kos hájas combját sütögette,
765.	emlékezz most rá és drága fiam szabadítsd meg,
766.	és a gonosz, dölyfös kérőket tőle elűzzed.”
767.	Szólt s fölsírt; az imáját meghallgatta az úrnő.
768.	Lent meg, az árnyas termek ölén zsivajogtak a kérők;
769.	s egyik a fennhéjázó ifjak közt imigyen szólt:
770.	„Választ már közülünk a sokatkért büszke királynő
771.	férjet, s még nem sejti, milyen vész vár a fiára.”
772.	Így szóltak, de bizony nem tudták, hogy mi esett meg.
773.	Antinoosz pedig így szólt köztük szónoki szóval:
774.	„Esztelenek, hagyjátok a dölyfös, büszke beszédet,
775.	mert még lesz, aki hallja s a hírt elmondja a házban.
776.	Induljunk inkább s csendben végezzük e tervet,
777.	mindegyikünk szívének amely most ennyire tetszik.”
778.	Így szólt, majd kiszemelt húsz férfit, a legderekabbat,
779.	s már indultak a tengerpartra a fürge hajóhoz.
780.	És a hajót legelőször a mélyebb vízbe kivonták,
781.	árbocot és vásznat raktak föl a barna hajóra,
782.	és evezőket is illesztettek a szíjkarikákba,
783.	mindet rendje szerint, fölvonva a tiszta vitorlát;
784.	fegyvert hoztak a dölyfös szolgák mindegyiküknek.
785.	És a hajónehezéket a vízbe kivetve, kiléptek;
786.	majd vacsorát ettek s várták, hogy jőjjön az este.
787.	Közben a fölsőházban okosszivü Pénelopeia
788.	már étlen-szomjan lefeküdt, nem evett, nem ivott, csak
789.	hányta-vetette, derék fia megmenekűl-e a vészből,
790.	vagy leigáztatik-é a kevély kérők keze által.
791.	Mint ahogyan töpreng az oroszlán férfisereg közt,
792.	félve, mikor cselesen közelednek, s szűkül a gyűrű,
793.	íly sürü gondolatok közt lelte a mézizü álom:
794.	szunnyadt hátrahajolva, elernyedt minden izében.
795.	Ekkor az istennő mást gondolt, Pallasz Athéné.
796.	Képmást készített, ráadta egy asszony alakját:
797.	Iphthímé volt ez, hősszívű Íkariosznak
798.	lánya, kit Eumélosz vett el, s hazavitte Pheraiba.
799.	S bajnok Odüsszeusz házához küldötte a képmást,
800.	hogy föllelje a sírva jajongó Pénelopeiát,
801.	s megszűntesse a sírását, könnyes zokogását.
802.	Hálójába retesz szíjánál szállt be az ajtón,
803.	és odaállt a fejéhez, s hozzá íly szavakat szólt:
804.	„Alszol, Pénelopé, s búsul kedves szived egyre.
805.	Csakhogy a gondtalan-életü istenek azt sose hagyják,
806.	hogy sírj és keseregj, mert visszakerül fiad ismét:
807.	mert hisz nem tartják vétkesnek az égilakók őt.”
808.	Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia,
809.	édes szunnyadozása alatt, álmok kapujában:
810.	„Drágam hugom, mért jöttél el? Hisz látogatóba
811.	nem jártál ezelőtt, mert messze van innen a házad.
812.	S azt akarod, hogy szűntessem meg a sűrü siralmat
813.	s bánkódást, mely a szívem, a lelkem nyugtalanítja.
814.	Hisz legelőször is elveszitettem oroszlánszívű
815.	hős uramat, ki olyan sok erénnyel tűnt ki a nép közt,
816.	roppant híre pedig Hellásztól Argoszig ért el;
817.	s most szeretett fiam is tovasiklott görbe hajóval
818.	balgán, mert sem a tett, sem a szó még nem tudománya.
819.	Gyermekemért férjemnél is jobban zokogok még:
820.	reszketek érte nagyon, s aggódom, hogy baja támad
821.	ott, ahová megy, a népek közt, vagy a tengeri úton:
822.	mert sok a rosszakarója, ki cselt sző és meg akarja
823.	ölni előbb, mintsem hazaérne az itthoni földre.”
824.	Válaszul erre eképen szólt a homályos képmás:
825.	„Bátorság, sose félj a szived mélyén ily erősen:
826.	mert aki őt kíséri, olyan, hogy más is esengne
827.	érte s az oltalmáért, mert van is arra hatalma:
828.	Pallasz Athénaié, aki téged szán nyavalyádban;
829.	ő küldött ide engem is, ezt elmondani néked.”
830.	Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
831.	„Hogyha te isten vagy, s istennek szózata küldött,
832.	kérlek, szólj ama balsorsúról is nekem akkor,
833.	él-e a földön még és látja a nap ragyogását,
834.	vagy meghalt s ott van Hádész palotája ölében?”
835.	Válaszul erre eképen szólt a homályos képmás:
836.	„Nem fogok én néked szakadatlan szólani róla,
837.	él-e avagy meghalt: kár mondani szélbevesző szót.”
838.	Szólt, s a retesz mellett surrant ki a szíj közelében,
839.	szélbe szaladt szélként. Fölocsúdott álma öléből
840.	Íkariosz szép lánya: s a kedves szíve meleg lett,
841.	mert igaz álomkép szállt hozzá, éji fejéskor.
842.	Közben a kérők már kihajóztak a nedves utakra,
843.	tervezgették Télemakhosz meredek veszedelmét.
844.	Van bizonyos sziklás sziget ott, a habok közepében,
845.	sziklásföldü Szamosz s Ithaké közt épp feleúton,
846.	Aszterisz — így hívják, nem nagy: jó öblei vannak
847.	kétoldalt; itt vártak lesben rá az akhájok.


				

	
	
				

vissza a tartalomjegyzékhez