vissza a tartalomjegyzékhez

Tizedik ének

AIOLOSZ. A LAISZTRÜGÓNOK. KIRKÉ

 
				
				
				
1.	Aiolié szigetére kerültünk ekkoron; ott él
2.	Aiolosz Hippotadész, aki kedves az égilakóknak;
3.	úszó szép sziget ez; rézfal kanyarog körülötte
4.	végig, büszke szilárd, s a kopár szirt fut föl az égre.
5.	Néki tizenkét gyermeke nőtt föl a termei mélyén,
6.	hat volt köztük a lány, fölserdült ifju is annyi:
7.	s ő a fiúknak házastársul a lányait adta.
8.	Ott lakomáznak a kedves apával, a gondos anyával
9.	folyton, előttük bőven fekszik a rengeteg étel,
10.	és pecsenyék szaga száll, és hangos a házuk a daltól
11.	nappal; míg éjjel mind tisztes hitveseikkel
12.	hálnak a lágy takarókon, a szép faragott nyoszolyákon.
13.	Láttuk a városukat, gyönyörű házukhoz elértünk.
14.	Teljes hónapon át szeretettel látva, kikérdett
15.	Trója felől, az akháj gályákról, visszautunkról;
16.	s én neki ott mindent szép rendjén sorra soroltam.
17.	És miután már én kértem, hogy utamra eresszen,
18.	s küldjön, nem mondott nemet, és volt gondja utamra.
19.	Nyúzva kilencéves marhát, ideadta a bőrét,
20.	és a süvítő sok szél útját mind belezárta;
21.	mert őt tette Kronosz fia minden szélnek urává,
22.	hogy szűntesse vagy indíthassa, ahogy csak akarja.
23.	És üreges bárkámra ezüst fonalával a tömlőt
24.	jól lekötözte utána, hogy egy kicsikét se szeleljen;
25.	és egyedül csak a lenge Zephírt küldötte utamra,
26.	hadd vigye gályánkat s mimagunkat; a végzet azonban
27.	más volt: mert a magunk butasága okozta a vesztünk.
28.	Hosszu kilenc napon át éjt nappá téve hajóztunk,
29.	majd tizedik nap földbukkantak az otthoni földek,
30.	s láttuk az őrtüzeket, mert immár oly közel értünk;
31.	ekkor a mézizü álom megszállt, úgy kimerültem,
32.	mert a vitorlát én forgattam, pillanatig sem
33.	bíztam másra, hogy így hamarabb érjünk a hazánkba;
34.	s közben a társaim egymást szólongatva szavakkal,
35.	azt mondták, aranyat viszek én, meg ezüstöt, amelyet
36.	nagylelkűen adott nekem Aiolosz Hippotadész hős.
37.	S volt, aki így szólt köztük a szomszédjára tekintve:
38.	»Ejhaj, mennyire tiszteli és szeretettel látja
39.	ezt mindenki, akit csak fölkeres otthona földjén.
40.	Trója alól is a zsákmányból sok nagyszerü kincset
41.	visz haza, míg mi, akik megjártuk az útjait éppúgy,
42.	mindvalahányan üres kézzel kerülünk a hazánkba;
43.	most is, lám, mit adott neki kedveskedve barátja,
44.	Aiolosz. Egy-kettő, nézzük csak meg, mi van ebben,
45.	mennyi arany meg ezüst van a tömlő mélyibe zárva.«
46.	Így szóltak, s győzött is a társak rossz akaratja:
47.	tömlőt oldoztak, s a szelek mind-mind kirohantak.
48.	S őket azonnal a nyílt tengerre sodorta a szélvész,
49.	bárhogy sírtak, az otthoni földtől messze. Magam meg
50.	ébredvén, azt fontolgattam tiszta szivemben,
51.	vajjon most kiugorva hajómból, vesszek-e vízbe,
52.	vagy némán tűrjek s élők közt élvemaradjak.
53.	Tűrtem s tűrve maradtam; a gályán fekve, az arcom
54.	elfedtem. S a hajók a gonosz viharok rohamában
55.	újra csak Aioliéra kerültek; nyögtek a társak.
56.	Ott szárazra kiléptünk és vizet is meritettünk,
57.	majd lakomához láttak a társak a fürge hajóknál.
58.	És miután mind jóllaktunk eledellel-itallal,
59.	hírnököt és még egy társat kiszemelve siettem
60.	Aiolosz ékes háza felé; bent leltem a házban,
61.	ott lakomázott gyermekei s felesége körében.
62.	És hogy a házba beléptünk már, küszöbén le is ültünk;
63.	ők mind bámultak lelkükben s kérdeni kezdtek:
64.	»Hogy jöttél, Odüszeusz? Míly daimón szállt meg, ugyan mondd !
65.	Hát hiszen elküldtünk nagy gonddal, hogy hazaérhess
66.	otthoni földre, a házadhoz, s ahová csak akartad.«
67.	Így szóltak; mire csüggedt szívvel mondtam a választ:
68.	»Megrontottak a rossz társak, meg az álom, az átkos.
69.	Hát, kegyesek, ti segítsetek újra, hiszen van erőtök.«
70.	Ezt mondtam, kérő szókkal lelkükre beszélve;
71.	csöndbe merültek mind; csak az apjuk mondta a választ:
72.	»Menj a szigetről gyorsan, legnyomorultabb ember!
73.	Isteni törvény tilt befogadni, vagy útravezetni
74.	azt, kit az égbeliek boldog szive ennyire gyűlöl;
75.	menj, mert hisz bizonyára haragjuk vert ide vissza.«
76.	Szólt, s elküldött házából, noha nyögve jajongtam.
77.	Onnan előrehajóztunk hát, keseregve szivünkben.
78.	S lelkük lankadozott az erős evezésben, azonban
79.	mert balgák voltunk, nem akadt, ki hazánkba segítsen.
80.	Mégis hat napon át éjt nappá téve hajóztunk,
81.	aztán megláttuk Lámosz meredekfalu várát,
82.	Télepüloszt, hol a laisztrügon él, s hol a pásztor a pásztort
83.	szólva köszönti, mikor beterel, s felel az kiterelve.
84.	Ott, aki éber, kettős bért is könnyen elérne,
85.	ökröt is őrizhetne s ezüst juhnyájat is egynap:
86.	mert egymáshoz a nap meg az éj ösvénye közel van.
87.	Ott a remek kikötőbe kerültünk, melyet egészen
88.	körbekerít mindkétoldalt meredekfalu szikla,
89.	és egymással szemben előreszökő fokok őrzik
90.	nyílását, úgyhogy nagyonis szűk ott a bejárás,
91.	s ottan az íveltoldalu többi hajó behajózott.
92.	S bent az öböl mélyén, közel egymáshoz, kikötöttek
93.	bárkáink, mivel ott sohasem duzzadt fel a hullám,
94.	sem kicsikét, se nagyon, s a nyugodt víz színe fehérlett;
95.	én egyedül tartottam kívül barna hajómat,
96.	ott az öböl szélén, sziklához kötve kötéllel,
97.	aztán szétnéztem, fölkúszva a sziklatetőre:
98.	nem látszott sehol ökrök míve, de embereké sem;
99.	füstöt láttunk csak fölszállni a távoli földről.
100.	Ekkor a társaimat küldtem, hogy megtudakolják,
101.	hogy míly búzafogyasztó férfiak élnek e földön,
102.	két embert kiszemeltem, a hírnök harmadikul ment.
103.	Hát léptek ki, s a síma uton, hol a várba szekérrel
104.	hordozzák be a fát a hegyekből, mentek előre.
105.	S egy vízhordó lányra találtak a város előtt, ki
106.	laisztrügon Antiphatésznak volt nagytermetü lánya.
107.	Éppen a szépencsörgedező forrás fele lépdelt,
108.	Artakiához, mert vizet onnan vittek a várba;
109.	melléállva beszéltek hozzá, kérdeni kezdték,
110.	hogy ki e nép fejedelme, kiken gyakorolja hatalmát;
111.	s ő nyomban megmondta, hol apja magas palotája.
112.	És hogy a pompás házba beléptek, láttak egy asszonyt,
113.	akkora volt, mint egy hegycsúcs, iszonyodva csodálták.
114.	Az meg a gyűlésből hazahívta urát, ama híres
115.	Antiphatészt; jött ő, gyászos vészt hozva reájuk.
116.	Fogta az egyik társamat és lakomára levágta;
117.	kettő meg kiszökött s a hajókat futva elérte.
118.	Ő meg a városon át kiabált; meghallva a hangját
119.	jöttek a roppant laisztrügonok már minden irányból,
120.	rengetegen, nem is emberek, inkább szörnyü gigászok.
121.	Sziklatetőkről embernagy köveket hajigáltak;
122.	rémületes dobogás hangzott tüstént a hajókról,
123.	haldoklók jaja, szétmorzsolt bárkák recsegése;
124.	mint halakat, szigonyozták őket a csúf lakomához.
125.	Míg ezek így odavesztek a mély kikötőnek ölében,
126.	én kiragadtam a combom mellől jóhegyü kardom,
127.	elvágtam vele barna hajómon a tatköteléket.
128.	S társaimat buzdítva, parancsomat adtam azonnal,
129.	dőljenek ők a lapátnak jól, hogy megmeneküljünk;
130.	s ők neki is dőltek mindnyájan, félve a vésztől.
131.	És a hajóm, örömünkre, kiért a habokra a roppant
132.	szirtek alól; de a többiek együtt mind odavesztek.
133.	Onnan előrehajóztunk hát, keseregve szivünkben,
134.	mert örömest éltünk, de derék fiakat veszitettünk.
135.	S Aiaié szigetére kerültünk ekkoron; ott él
136.	széphaju Kirké, félelmes, zengőszavu isten,
137.	testvérhúga a fondorlelkü nagy Aiétésznak;
138.	Földresugárzó Éeliosznak gyermeke ő is,
139.	anyjuk meg Perszé, aki Ókeanosznak a lánya.
140.	Ott egy partfokhoz kanyarodtunk csendbe hajónkkal,
141.	alkalmas kikötőbe, egy isten volt a vezérünk.
142.	Végre kiszálltunk, s két éjen, napon át heverésztünk,
143.	míg lelkünket a fáradtság meg a fájdalom ette.
144.	Ám hogy a harmadikat meghozta a széphaju Hajnal,
145.	fogtam a dárdámat meg az éles kardot is akkor,
146.	és sebesen fölkúsztam a szirtre hajóm közelében,
147.	hátha lelek szántót, vagy hallhatok emberi hangot.
148.	Így hát szétnéztem, felkúszva a sziklatetőre,
149.	s láttam a szélesutú földről füstöt kanyarogni,
150.	Kirké termeiből, erdő, sürü tölgyesen által.
151.	Fontolgattam utána a lelkemben s a szivemben,
152.	menjek-e, nézzem-e meg, hogy honnan száll az a rőt füst.
153.	Töprengtem, s azután ezt láttam a leghelyesebbnek:
154.	fürge hajómhoz a partra megyek legelőbb s adok enni
155.	minden társamnak, s úgy küldök felderitőket.
156.	Már közelében jártam egészen a görbe hajónak,
157.	s elhagyatottságomban megszánt ekkor egy isten:
158.	büszkeagancsú szarvast küldött épp az utamba.
159.	Ment az a szarvas a víz fele éppen az erdei rétről,
160.	inni akart: mert rég tikkadt már nap sugarától;
161.	én, amikor föltűnt, a gerincén, hát közepében
162.	dobtam meg: s túloldalt tört ki az érchegyü dárda,
163.	porbarogyott, hörgött, testéből szállt ki a lélek.
164.	Majd ráléptem, az érchegyü dárdát újra kihúztam
165.	testéből, s otthagytam a dárdát fekve a földön;
166.	vékony gallyakat és fűzvesszőket szakitottam,
167.	és egy öles kötelet fontam kétkézzel azokból,
168.	avval a szörnyü nagy állat lábát összekötöztem,
169.	és a nyakamba akasztva siettem a barna hajóhoz,
170.	míg dárdámra nehezkedtem, mert vinni a vállon
171.	félkézzel nem tudtam: olyan nagy volt az az állat.
172.	Gálya elé dobtam; s bíztattam a társakat aztán,
173.	melléállva külön mindnek, mézes szavaimmal:
174.	„Kedveseim, bármekkora baj sujt, nem kerülünk le
175.	Hádészhoz, mielőtt nem jő el a már kijelölt nap;
176.	rajta tehát, míg bárkánkon van ital s akad étel,
177.	addig együnk bátran, ne gyötörjön holtra az éhség.”
178.	Így szóltam, s tüstént hallgattak a szóra a társak,
179.	s fölfedvén ott arcuk a meddő víz közelében,
180.	bámulták a vadat: mert oly nagy volt az az állat.
181.	És miután, gyönyörükre, beteltek a látnivalóval,
182.	már kezüket megmosva, dicső lakomát lakomáztak.
183.	Akkor egész napon át ott ültünk napnyugovásig,
184.	és lakomáztuk a sok-sok húst meg a mézizü színbort;
185.	végre mikor lebukott a nap és eljött a sötétség,
186.	mind lepihentünk sorban a tenger torlata mellett.
187.	Majd hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
188.	gyűlést rendeztem s így szóltam mindegyikükhöz:
189.	»Bármint gyötrődtök, társak, hallgassatok énrám;
190.	kedveseim, keletet, nyugatot nem tudva ülünk itt,
191.	nem tudjuk, hogy merre bukik le a földresugárzó
192.	nap, s hogy merről kél: gondoljuk meg, ne halasszuk,
193.	hátha van út menekülni. De én nemigen hiszek ebben.
194.	Mert szétnéztem imént, felkúszva a sziklatetőre,
195.	s láttam, hogy sziget ez, s a határtalan ár koszorúzza;
196.	és laposan fekszik. Füstöt láttam kanyarogni
197.	onnan a sűrű tölgyesből, a bozót közepéből.«
198.	Ezt mondtam; s elakadt kedves szívük dobogása;
199.	emlékeztek azonnal a laisztrügon Antiphatészra,
200.	s rossztettére a Küklópsznak, gonosz emberevőnek.
201.	Fennhangon sírtak s a kövér könny hullt a szemükből;
202.	csakhogy semmit sem használt panaszos zokogásuk.
203.	Jólábvértes társaimat két részre elosztva,
204.	mindkét résznek egy-egy vezetőt rendeltem azonnal:
205.	én magam egyik, s másik az isteni Eurülokhosz volt.
206.	És ezután sorsot ráztunk sisakunkba, sietve,
207.	sorsa kiszökkent onnan a nagyszivü Eurülokhosznak.
208.	Útnakeredt, s a huszonkét társ vele, nagy zokogással;
209.	sóhajtozva maradtunk ott mi, a hátrahagyottak.
210.	Kirké völgynek ölén épült házára találtak,
211.	síma csiszolt kőből magasult, tisztás közepében;
212.	háza körött meg oroszlánok, hegyi farkasok éltek,
213.	melyek az ő bűvös mérgétől lettek azokká.
214.	Embereket meg nem támadtak, a társak elébe
215.	léptek, s ott hosszú farkuk csóválva megálltak.
216.	Mint az ebek hizelegnek uruknak, amint lakomáról
217.	jön meg, mert az jó falatot nekik is hoz ilyenkor,
218.	úgy hizelegtek a karmos farkasok őnekik ekkor
219.	és az oroszlánok. Megijedtek a szörnyetegektől.
220.	Álltak a széphaju istennő, Kirké kapujában,
221.	s hallották, hogyan énekel ő odabent gyönyörűen,
222.	míg nemenyésző nagy vásznat sző, mely ragyogó, szép
223.	és könnyű, amilyen csak az istennők kezeműve.
224.	Hát legelőször az emberek elseje mondta, Polítész,
225.	legjobbanszeretett társam valamennyi barát közt:
226.	»Kedveseim, valamely nő ottbenn nagy szövetet sző,
227.	és dalol is szépen, visszhangos tőle a padlat;
228.	istennő, vagy nem; szólítsuk fennen azonnal.«
229.	Így szólt; erre azok hívták fennhangon az úrnőt.
230.	Rögtön jött kifelé, sugaras kapuját kinyitotta,
231.	hívta be őket: s ők balgán besiettek utána;
232.	Eurülokhosz maradott csak kinn, ki a cselt gyanitotta.
233.	Széket adott odabenn nekik és karszéket az úrnő,
234.	s lisztet, sajtot, sárgaszínű mézet vegyitett be
235.	pramnoszi borba; de ádáz mérgét is bekeverte,
236.	hogy honi földjüket ők attól leigázva feledjék.
237.	És miután odaadta, kiitták, nyomban utána
238.	vesszővel megcsapta s az ólba terelte be őket.
239.	Hát disznófeje és sörtéje s hangja, alakja
240.	lett valamennyinek, ámde eszük, mint addig, olyan volt.
241.	Mind ott sírtak a zárt ólban, Kirké meg elébük
242.	erdei makkot szórt, hogy egyék, meg a somfa gyümölcsét,
243.	mert hisz a földön fetrengő kanok ezt eszik egyre.
244.	Eurülokhosz meg ment a sötétszinü fürge hajóhoz,
245.	hogy hírt adjon a társairól, keserű sorsukról.
246.	Csakhogy a torkán nem jött hang sem, akárhogy akarta,
247.	szíve a kíntól oly sebzett volt: két szeme könnyel
248.	telt meg egészen, a lelke se gondolt, csak zokogásra.
249.	Csak miután hosszan kérdeztük, félve, csodálva,
250.	akkor mondta el ő minekünk amazok veszedelmét:
251.	»Mentünk át a sürűn, hova küldtél, fényes Odüsszeusz;
252.	erdős völgynek ölén épült szép házra találtunk,
253.	síma csiszolt kőből magasult, tisztás közepében.
254.	Bent, éles hangján, nagy vásznat szőve, dalolt egy
255.	nő, vagy egy istennő; kiabálva beszóltak a házba.
256.	Rögtön jött kifelé, sugaras kapuját kinyitotta,
257.	hívta be őket: s ők balgán besiettek utána;
258.	én egyedül gyanitottam a cselt, s nem léptem a házba.
259.	Együtt tűntek el ők odabent, s nem jött ki utána
260.	egyik sem, pedig ott vártam kémlelve sokáig.«
261.	Így szólt ő; mire én vállamra vetettem a széles
262.	érckardot, mely ezüsttel vert volt, vettem az íjam,
263.	s mondtam, hogy vigyen el most engem is arra az útra.
264.	Csakhogy mindkét kézzel a térdem ölelve könyörgött,
265.	és zokogó hangon hozzám szárnyas szavakat szólt:
266.	»Zeusz-táplálta király, hagyj itt, ne vigyél el erővel;
267.	mert hisz jól tudom én, hogy nem térsz meg te magad sem,
268.	s mást se hozol már vissza. De fussunk gyorsan ezekkel
269.	messzire: tán a gonosz napot így valahogy kikerüljük.«
270.	Ezt mondotta; de én így adtam néki a választ:
271.	»Eurülokhosz, te maradj itt szépen e helyt, ha kivánod,
272.	és csak egyél meg igyál a sötétszinü görbe hajónál;
273.	én bizony elmegyek, engem a roppant kényszerüség űz.«
274.	Szóltam, s elmentem bárkámtól, mentem a víztől,
275.	és hogy, a szent völgyet szelvén át, majdnem elértem
276.	bűvöletesmérgű Kirké nagy háza ölébe,
277.	szembekerült az aranyvesszős Hermész velem akkor,
278.	ifju alakjában, mielőtt ama házhoz elértem;
279.	pelyhedző állú, legszebbkoru fiatalként;
280.	átkulcsolta kezem sebesen, szót szólva kimondta:
281.	»Jaj, te szerencsétlen, hova mégy egyedül, hegyen-erdőn?
282.	Azt se tudod, hol jársz. Kirkénél vannak a társak,
283.	mint disznók, a zsufolt ól zára mögé beszorítva.
284.	Őket akarnád megszabadítani? Még te magad sem
285.	térsz haza, azt hiszem én, hanem ott senyvedsz velük együtt.
286.	Csakhogy a bajból én kiragadlak, megszabadítlak.
287.	Vedd e varázsfüvet át és evvel lépj be a házba,
288.	ez veszedelmed napját elhárítja fejedről.
289.	Kirké rettenetes cseleit tudtodra adom most.
290.	Készít majd kükeónt néked, de beléveti mérgét.
291.	Meg nem bűvölhet mégsem, mivel itt e varázsszer,
292.	mit tőlem kaptál, nem hagyja; de mondom a többit:
293.	rögtön amint rádcsap hosszú vesszővel az úrnő,
294.	jóhegyü kardod a combod mellől rántsd ki azonnal,
295.	ronts neki Kirkének, minthogyha megölni akarnád.
296.	Ő ettől megijed, s kér majd, hogy eredj vele hálni;
297.	ekkor az istennő ágyától vissza ne húzódj,
298.	így oldozza fel őket, s téged szívesen így lát;
299.	mondasd el vele mégis a boldogok esküszavát, a
300.	legfőbbet, hogy nem tervel már ellened új bajt,
301.	hogy ha ruhád leveted, nehogy elvegye férfierődet.«
302.	Így szólván; ideadta az Argoszölő a növényt is;
303.	földből tépte ki, és mindent jól megmagyarázott.
304.	Éjszinü volt a gyökér és tejszinü volt a virága:
305.	istenek úgy nevezik, hogy mólü; kiásni nehéz ezt
306.	földi halandónak; de bizony mindent tud az isten.
307.	Hermeiász ezután tovaszállt az olümposzi csúcsra,
308.	át a sziget ligetén; s én mentem háza felé már
309.	Kirkének; s háborgott közben a szívem erősen.
310.	Ott álltam meg, a széphaju istennő kapujában,
311.	s felrikkantottam; hallotta a hangom az úrnő.
312.	Jött rögtön kifelé, sugaras kapuját kinyitotta
313.	s úgy hívott; mentem be nyomán, szomorogva szivemben.
314.	Drága ezüstszögü szép karszékhez vitt be az úrnő,
315.	mesteri műhöz, amelynek lábtól zsámolya is volt;
316.	és aranyos serlegben adott kükeónt hogy igyam meg;
317.	mérgét is bekeverte előbb még, vesztem akarva.
318.	És miután ideadta, kiittam, mégse hatott rám,
319.	vesszőjével rámcsapván, szót szólva kimondta:
320.	»Mars be a disznóólba, feküdj le a többivel együtt.«
321.	Szólt; de kirántva a combom mellől jóhegyü kardom,
322.	Kirkének rontottam, akárha megölni akarnám.
323.	Ő pedig erre sikoltva bukott le, a térdem ölelte,
324.	és zokogó hangon hozzám szárnyas szavakat szólt:
325.	»Honnan jössz te, ki vagy? Hol a városod és a szülőid?
326.	Elfog a bámulat: ittál, és nem igéz meg a méreg;
327.	más ember sosem állta ki még így ezt a varázsszert,
328.	hogyha megitta, s ezt átfolyt már foga sűrü sövényén.
329.	Szörnyü szilárd akarat van a kebledben bizonyára.
330.	Sejtem már, hogy Odüsszeusz vagy te, a sokfelebolygott;
331.	róla beszélt az aranyvesszős Hermész nekem egyre,
332.	hogy majd Trója alól idejön gyors barna hajóval.
333.	Rajta, ereszd hüvelyébe a kardodat és nyoszolyámra
334.	lépjünk föl ketten, hogy azon szerelembevegyülve
335.	s együtthálva, meg is bízzunk egymásban ezentúl.«
336.	Így szólt ő; mire én így adtam néki a választ:
337.	»Kirké, hogy legyek én nyájas teveled, hogy akarnád,
338.	épp te, ki társaimat disznókká tetted a házban,
339.	s tőlem is, ellenem oly gonoszat tervelve, kivánod,
340.	hogy teveled hálótermedbe siessek, az ágyba,
341.	hogy ha lemeztelenítsz, elvedd majd férfierőmet.
342.	És nem is óhajtok föllépni bizony nyoszolyádra,
343.	istennő, ha te nem téssz nékem szörnyü nagy esküt,
344.	hogy nem tervezel ellenem újabb rettenetes bajt.«
345.	Ezt mondtam; s ahogy óhajtottam, tette az esküt.
346.	Majd miután már megtette s befejezte az esküt,
347.	akkor már Kirké gyönyörű ágyába feküdtem.
348.	És ezalatt a teremben a szolgálói sürögtek;
349.	négyen voltak, ezek tartották rendben a házát;
350.	forrásoktól származtak, gyönyörű ligetektől,
351.	és tengerbefutó, rohanóvizü szent folyamoktól.
352.	Egyikük ekkor a karszékekre vetette a pompás
353.	bíbor szőnyegeket, puha gyolcsot téve alájuk;
354.	másik a székek elé állítva az asztalokat, mind
355.	drága ezüstből, tett kosarat mindjére aranyból;
356.	harmadikuk keverőben a méz-szivü bort vegyitette,
357.	tiszta ezüstben, kelyheket is kirakott szinaranyból;
358.	és hordott vizet és tüzet is gyujtott az utolsó,
359.	rajta a víz melegült nagy háromlábas edényben;
360.	majd hogy a víz már felforrott ama fényes edényben,
361.	kádba beültetvén engem, langyos vizet öntött
362.	rám, vállamra, fejemre, amígcsak a lélekemésztő
363.	fáradtságot a testemből ki nem űzte egészen.
364.	S megmosdatva meg is kent aztán síkos olajjal,
365.	s drága palástot adott rám és szép inget is ekkor;
366.	drága ezüstszögü, szép karszékhez vitt be utána,
367.	mesteri műhöz, amelynek lábtól zsámolya is volt.
368.	Hozta a szolgaleány a vizet s öntötte kezünkre,
369.	szép szinarany kancsót az ezüst tálkába ürítve,
370.	hogy mosdjunk; s a gyalult asztalt odatolta elébünk.
371.	Majd meg a tisztes gazdasszony lépett be kenyérrel,
372.	és jó étkekkel, s ami volt, osztotta örömmel;
373.	s buzdított, hogy egyem, de az én szivem ezt nem akarta:
374.	ültem, eszem máshol járt, lelkem várta a romlást.
375.	Kirké meg, látván, hogy ülök csak az asztala mellett
376.	s étel után nem nyúlok, erős gyász nyomja a lelkem,
377.	nyomban mellémállt s hozzám szárnyas szavakat szólt:
378.	»Mért ülsz így, Odüszeusz, a teremben, mint aki néma;
379.	lelked emészted, s ételhez nem nyúlsz, sem italhoz?
380.	Vagy valamely más cseltől tartasz? már sohasem kell
381.	ettől rettegned: megtettem már a nagy esküt.«
382.	Ezt mondotta; de én így adtam néki a választ:
383.	»Kirké, volna-e tisztességes férfi, aki tudna
384.	enni meg inni nyugodtan, amíg meg nem szabadulnak
385.	kedves társai, s ő azokat nem látja szemével?
386.	Hogyha tehát igazán akarod, hogy igyam s lakomázzam,
387.	oldd fel az én jó társaimat, hogy lássam is őket.«
388.	Így szóltam; s Kirké átlépdelt nyomban a termen,
389.	pálcát tartva kezében, az ólajtót kinyitotta,
390.	és kiterelte kilencéves disznókra hasonló
391.	társaimat, s vele szembe megálltak azok, mire Kirké
392.	végigjárta s egy új s más szerrel kente meg őket;
393.	testükről hullott le a sörte, amely az előbbi
394.	átkos szertől nőtt, mit adott volt nékik az úrnő;
395.	újra csak ember lett s még ifjabb, mint azelőtt volt,
396.	mindegyikük, s mind szebb is szemre, nagyobb is alakra.
397.	És meg is ismertek s átkulcsolták kezem is már.
398.	Mindjüket édes sírás fogta el, és az egész ház
399.	szörnyen visszhangzott; maga Kirké is velükérzett.
400.	Hát odaállt elibém, s ezt mondta az isteni asszony:
401.	»Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
402.	menj most innen a tengeröbölhöz, fürge hajódhoz.
403.	Vonjátok ki először a szárazföldre a bárkát,
404.	kincseitek barlangba tegyétek a fölszereléssel;
405.	aztán jőjj ide vissza, s a kedves társaid is hozd.«
406.	Így szólt ő; és hős lelkem hajlott a szavára;
407.	útnakeredtem a tengerpartra, a fürge hajóhoz.
408.	Kedves társaimat fölleltem a fürge hajónál,
409.	bánatosan sírtak s a kövér könny hullt a szemükből.
410.	Mint a mezőnnőtt borjak, amint a tehén hazaballag
411.	istállóba, ha megtöltötte hasát a füvekkel,
412.	futva-szökellve sietnek elébe, tovább a karámban
413.	nem várnak, de szelíden bőgve körülszaladozzák
414.	anyjukat: éppígy tettek ezek, meglátva szemükkel,
415.	sírva omoltak rám; és úgy érezte a lelkük,
416.	mintha a városukat látnák már újra, göröngyös
417.	jó Ithakában, ahol mindjük született, nevelődött.
418.	S így szóltak zokogó hangon, szárnyas szavaikkal:
419.	»Zeusz-táplálta király, megtértél, s úgy örülünk mind,
420.	mintha megint Ithakába kerültünk volna, hazánkba;
421.	rajta viszont, mondd el, hogyan is pusztult el a többi.«
422.	Ezt mondták; mire így adtam lágy szókkal a választ:
423.	»Most legelőször vonjuk a szárazföldre a bárkát,
424.	és barlangba tegyük be a fölszerelést meg a kincset;
425.	és magatok készüljetek aztán jönni utánam,
426.	Kirké szent házában látni a többi barátot,
427.	esznek is, isznak is ott, mert bőven van lakomájuk.«
428.	Így szóltam, s ők hallgattak tüstént a szavamra.
429.	Vissza csak Eurülokhosz tartotta a társakat újra,
430.	s őket megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:
431.	»Jaj, nyomorultak, merre megyünk? Mért vágytok a vészre?
432.	Kirkéhez kívántok menni, ki mindegyikünket
433.	disznóvá vagy oroszlánná teszi, vagy farkassá,
434.	hogy palotáját őrizzük, noha kényszerüségből.
435.	Lám, hisz a Küklópsz is mit tett, hogy elért a karámhoz
436.	több társunk, akiket vezetett ez a bátor Odüsszeusz,
437.	ennek az ostoba vétke miatt pusztultak el ők is.«
438.	Így szólt; s én bizony azt kezdtem fontolni eszemben,
439.	izmos combom mellől hosszú kardom azonnal
440.	rántsam-e ki, s vágjam le fejét, hogy a földre guruljon,
441.	bár közeli s kedves rokonom; hanem erre köröttem
442.	innen is, onnan is, édes szókkal esengtek a társak:
443.	»Zeusz nevelése, mi itthagyjuk, ha te erre parancsot
444.	adsz, hogy várjon a bárka előtt, s őrizze a bárkát;
445.	minket meg Kirké szent háza felé te vezess el.«
446.	Szóltak, s útnakeredtek a bárkától meg a partról.
447.	Eurülokhosz se maradt ám hátra a görbe hajónál,
448.	jött mivelünk, mert félt riadalmas szörnyü szavamtól.
449.	És ezalatt Kirké, házában, a többieket mind
450.	gonddal megfürdette, s utána bekente olajjal;
451.	gyapjupalástot adott rájuk, szép inget is ekkor;
452.	s termeiben mindet vidoran lakomázva találtuk.
453.	És mikor egymást meglátták, föl is ismerték már,
454.	sírtak, jajgattak, visszhangzott körben a ház is.
455.	Hát odaállt elibém, s ezt mondta az isteni asszony:
456.	»Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
457.	többé már ne zokogjatok ennyire; jól tudom én is,
458.	míly sok bajt szenvedtetek át a halas habon eddig,
459.	s szárazon is hogy pusztítottak a vadszivü népek;
460.	rajta tehát, most csak lakomázzatok és igyatok bort,
461.	míg szivetekben olyan nem lesz, felüdülve, a lélek,
462.	mint volt, hogy legelőször eredtetek útra göröngyös
463.	otthoni földjéről Ithakának; most kimerülten,
464.	csüggetegen csak a bajt bánjátok, a hosszu bolyongást,
465.	s lelketek oly sok bánat után már nem tud örülni.«
466.	Így szólt, és a mi hős lelkünk hajlott a szavára.
467.	Háza ölében napról-napra, egész kerek évig
468.	ültünk és lakomáztuk a sok húst, mézizü színbort;
469.	és miután eltelt az az év, évszakra az évszak,
470.	hónap a hónap után sorvadt el a hosszu napokkal,
471.	akkor hívtak a jó társak csak félre e szókkal:
472.	»Ó, te csodálatos, emlékezz már újra hazádra,
473.	hogyha a végzeted az, hogy megmenekülj s hazaérj még
474.	nagytetejű palotádnak ölébe, az otthoni földre.«
475.	Ezt mondták; és hős lelkem hajlott a szavukra.
476.	Így az egész napon át ott ültünk napnyugovásig
477.	és lakomáztuk a sok-sok húst meg a mézizü színbort;
478.	végre, mikor lebukott a nap és eljött a sötétség,
479.	elmentek lepihenni az árnyas termek ölébe.
480.	Ekkoron én Kirké gyönyörű ágyába siettem,
481.	térdét átfogtam, s ő meghallgatta beszédem;
482.	így szóltam hozzá akkor szárnyas szavaimmal:
483.	»Kirké, váltsd be a szót és add meg, amit megigértél,
484.	hogy hazaküldesz: mert már sürget az útra a lelkem;
485.	s társaimé is, akik kedves szivemet zokogással
486.	sorvasztják mindig, valahányszor távol időzöl.«
487.	Ezt mondtam; mire így szólt nyomban az isteni úrnő:
488.	»Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
489.	kedvetek ellen már ne maradjatok itt palotámban.
490.	Csakhogy előbb egy más utat is kell járnotok: el kell
491.	Hádész házához, s riadalmas Perszephonéhoz
492.	mennetek innen; a thébai vak jós Teiresziásznak
493.	lelkét kérdenetek: tudatát ő őrzi egészben:
494.	eszmélést egyedül neki nyújtott Perszephoneia
495.	holta után is; puszta szökellő árny csak a többi.«
496.	Szólt; s elakadt nyomban kedves szívem dobogása.
497.	Ültem az istennő ágyán és sírtam, a lelkem
498.	élni se vágyott már, sem látni a nap ragyogását.
499.	Ám miután hánykódva beteltem a nagy zokogással,
500.	akkor az istennőnek eképen mondtam a választ:
501.	»Mondd, Kirké, ki vezethet el engem ez úttalan úton?
502.	Hádészhoz soha senki nem ért még barna hajóval.«
503.	Ezt mondtam; mire így szólt nyomban az isteni úrnő:
504.	»Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
505.	gondolnod sem kell rá, hogy ki vezesse hajódat;
506.	állíts árbocot és kifeszítve a hószinü vásznat,
507.	ülj, s a hajódat az északi szél majd elviszi szépen.
508.	Hogyha pedig már Ókeanosz széléhez elértek,
509.	Perszephoné ligetére találsz alacsony halom alján,
510.	hol sudaras nyárfák s meddő fűzek magasodnak;
511.	futtasd partra hajód mélyforgós Ókeanoszban,
512.	és te magad Hádész nyirkos palotája felé menj.
513.	Ott Akherónba Püriphlegethón ömlik bele és a
514.	Kókűtosz, mely a Sztüx folyamából ágazik arrébb,
515.	és az a két zúgózaju víz szirtnél szakad egybe;
516.	innen eredj csak előre, te hős, ahogy intelek, ássál
517.	gödröt, légyen a hossza s a szélessége könyöknyi,
518.	áldozatul tölts körbe italt valamennyi halottnak,
519.	tejjel mézet előbb, azután édes boritalt is,
520.	harmadszorra vizet, s fölibé a fehér daralisztet.
521.	És az erőtlen elhúnytakhoz hosszan esengve,
522.	mondd, hogy amint hazaérsz, gyönyörű meddő tehenet vágsz
523.	áldozatul számukra s a máglyán kincseket égetsz;
524.	és külön áldozatul juhot ígérj Teiresziásznak,
525.	éjfeketét, mely egész nyájadból messze a legszebb.
526.	És ha kiengesztelted a holtak nagynevü népét,
527.	akkor egy éjszinü kost áldozz, meg egy éjszinü nőstényt,
528.	és fejüket fordítsd Erebosz fele, ámde te fordulj
529.	visszafelé, s a folyóra tekints: majd jönnek az elhúnyt
530.	holtak lelkei rengetegen hozzád s a gödörhöz.
531.	Akkor a társaidat noszogasd és mondd, hogy a kost is
532.	és a juhot, mely amott feküszik leterítve vad érctől,
533.	nyúzzák s égessék meg, az isteneket megimádván,
534.	szörnyüerős Hádészt s riadalmas Perszephoneiát;
535.	és te kirántva a combod mellől jóhegyü kardod,
536.	ülj, s ne eressz az erőtelen elhúnytak seregéből
537.	senkit a vérhez előbb, míg nem szólsz Teiresziásszal.
538.	Ekkor a jós maga jön majd hozzád, nép vezetője,
539.	és megmondja utad, megmondja az útnak a hosszát,
540.	azt is, hogy hogyan érsz haza majd a halas habon által.«
541.	Így szólt; s már az aranytrónszékű Hajnal is eljött.
542.	S drága palástot adott rám és szép inget a nimfa;
543.	ő maga szép nagy ezüst köpenyét keritette magára,
544.	könnyűt és kecseset, csípője köré övet öltött,
545.	szép aranyosmívűt, s fátylat boritott a fejére.
546.	Mentem a termeken át, fölvertem a társakat ekkor,
547.	melléállva külön mindnek, mézes szavaimmal:
548.	»Édesizű álmot ne aludjatok, itt az idő már,
549.	induljunk: hisz adott Kirké az utunkra tanácsot.«
550.	Szóltam ekép; és hős lelkük hajlott a szavamra.
551.	S még innen se vihettem el épségben valamennyit.
552.	Elpénór ugyanis, ki legifjabb volt, s ki a harcban
553.	nem volt jóerejű, s nem volt elméje kiváló,
554.	Kirké háztetején lefeküdt, bortól nehezülten,
555.	távol a társaktól, mert vágyott hűs levegőre.
556.	És hogy fölkerekedtek azok, s hallotta a lármát,
557.	hirtelen és hevesen pattant föl, s arra se gondolt,
558.	visszafelé hova lépjen a hosszú létra fokára,
559.	hát fejjel lefelé lezuhant tüstént a tetőről
560.	és eltörte nyakát; Hádészhoz szállt le a lelke.
561.	Egybesereglettek, s nekik én ezt mondtam azonnal:
562.	»Azt hiszitek, hogy a kedves földre, az otthonotokba
563.	indultok; de bizony más útra ereszt tova Kirké:
564.	Hádész házához s riadalmas Perszephonéhoz,
565.	thébai Teiresziász lelkétől kérdeni jósszót.«
566.	Szóltam ekép; s elakadt kedves szívük dobogása,
567.	és hajukat tépték nyöszörögve, leültek a földre;
568.	csakhogy semmit sem használt panaszos zokogásuk.
569.	És hogy a tengerpartra s a fürge hajóhoz elértünk,
570.	míg a szivünk búsult s a szemünkből hullt a kövér könny,
571.	addig a partra suhant már Kirké, barna hajónkhoz
572.	éjszinü kost kötözött, közelébe meg éjszinü nőstényt,
573.	s könnyeden illant el: ki vehetné észre szemével,
574.	hogyha az istenség nem akarja, akár jön, akár megy?

				

	
	
				

vissza a tartalomjegyzékhez