vissza a tartalomjegyzékhez

Tizenkilencedik ének

ODÜSSZEUSZ ÉS PÉNELOPÉ BESZÉLGETÉSE. A LÁBMOSÁS

 
				
				
				

1.	Ő pedig ottmaradott a teremben, a fényes Odüsszeusz,
2.	kérők veszte felől nagy Athénával töprengve.
3.	S Télemakhoszhoz azonnal ilyen szárnyas szavakat szólt:
4.	„Télemakhosz, hadifegyvereinket rakd be a házba,
5.	mindet, a kérőkhöz meg szólj lágyhangu beszéddel,
6.	hogyha a fegyvereket kívánják s kérdeni fognak:
7.	»Eltettem, hogy a füst be ne fussa, hisz egy sem olyan már,
8.	mint Trójába menet mikor itthonhagyta Odüsszeusz,
9.	megfeketült már mindje, ahol csak a láng lehe érte.
10.	S még mást is bevetett, komolyabbat, eszembe a daimón:
11.	még valahogy, beborozva, ne kezdjetek itt veszekedni,
12.	egymást megsebesítve, s a nőkérést, lakománkat
13.	elrútítva: a vas maga vonja magához az embert.«„
14.	Szólt; és Télemakhosz hajlott jó apja szavára,
15.	és odahívta, e szókkal, a dajkát, Eurükleiát:
16.	„Kedves anyó, tartsd vissza a termek ölében a nőket,
17.	hogy hálótermünkbe vihessem az édesapám szép
18.	fegyvereit, mert fényükfosztva a füst befutotta
19.	mindet, míg az apám odavolt; s én még kicsi voltam;
20.	most el akarnám tenni: ne érje a láng lehe többé.”
21.	Eurükleia, a kedves dajka, felelte szavára:
22.	„Drága fiam, bárcsak már bölcsen jutna eszedbe,
23.	hogy házadra magad gondolj, vagyonodra vigyázzál.
24.	Csak mondd meg: hordozni ki fogja előtted a fáklyát,
25.	hogyha előtted szolgaleány nem járhat a fénnyel?”
26.	Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
27.	„Itt ez a vándor: mert henyemód nem eszik kenyeremből
28.	senkise, bármíly távolról is jött ide hozzánk.”
29.	Így szólt; és az anyó szava szárnyatlan maradott már;
30.	mind elzárta a kényelmes termekben az ajtót.
31.	S fölszökkentenek ők, Odüszeusz s ragyogó fiusarja,
32.	pajzsot, köldököset, sisakot, sok jóhegyü dárdát
33.	mind hordtak kifelé: s lépdelve előttük Athéné
34.	vitt aranyos mécset, gyönyörűvé tette a fényét.
35.	Télemakhosz meg az apjához most hirtelen így szólt:
36.	„Kedves apám, míly szörnyü csodát látok szemeimmel.
37.	Lám, a teremfalak itt körülünk, s valamennyi gerenda,
38.	és a fenyődeszkák, fülkék, minden magas oszlop,
39.	mintha kigyulladt volna a házunk, oly ragyogásban
40.	tündököl itt: hiszem, égbőljött isten van a házban.”
41.	Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
42.	„Csönd! hallgasd el, amit gondolsz, és hagyd el a kérdést.
43.	Így szokták ezt isteneink, az Olümposzon élők.
44.	Hát csak eredj lefeküdni, de én helyben maradok még,
45.	hogy fürkésszem a szolgálókat s édesanyádat;
46.	ő pedig engem majd mindenről sírva kikérdez.”
47.	Szólt; mire Télemakhosz kifelé ment, végig a termen,
48.	fáklyák fénye között, hálója felé, lefeküdni,
49.	hol szunnyadni szokott, ha elérte a mézizü álom;
50.	s ott most is lepihenve, bevárva az isteni Hajnalt.
51.	Ő pedig ott maradott a teremben, a fényes Odüsszeusz,
52.	kérők veszte felől nagy Athénával töprengve.
53.	S hálóterméből jött jóeszü Pénelopeia;
54.	mint arany Aphrodité, mint Artemisz, éppenolyan volt.
55.	Széket tettek a tűz mellé neki: mindig e széken
56.	ült, mit körben ezüst ékített és elefántcsont;
57.	Ikmaliosz volt készítője, ki lába elé egy
58.	zsámolyt illesztett, mire nagy gyapjútakaró hullt.
59.	Erre leült ezután az okosszivü Pénelopeia.
60.	S jöttek a hókaru szolgálók is a termek öléből:
61.	és vitték ki a sok kenyeret, meg az asztalokat mind,
62.	s mind a kupát, melyből ott ittak a hetyke legények;
63.	lángtartóikból szórták ki a földre az üszköt,
64.	s fényért és melegért fát raktak bőven a tűzre.
65.	Ekkor Odüsszeuszt másodszor megszídta Melanthó:
66.	„Ej, idegen, terhünkre, te még most éjjel is itt vagy,
67.	sürgődsz és forgódsz, sandítva a nőkre leselkedsz?
68.	Kotródj csak, nyomorult, érd már be a dús lakomával:
69.	vagy tüzes üszköt dobnak rád, és úgy takarodsz ki.”
70.	Görbén fölfele nézve felelt leleményes Odüsszeusz:
71.	„Mondd, te gonosz, minek is rontsz rám, dühös indulatoddal?
72.	Tán mert nem ragyogok, mert rongyos, rút a ruhám is,
73.	s kérem a községet koldulva? A kényszerüség hajt:
74.	ezt teszi mindég és mindenhol a koldus, a vándor.
75.	Volt egykor nekem is dús házam a földilakók közt,
76.	gazdag voltam, a vándorlónak mindig is adtam,
77.	bárki került hozzám, szükséget akármibe látott;
78.	száma se volt szolgáimnak, volt mindenem akkor,
79.	hogy jól élhessek s gazdag hírébe kerüljek.
80.	Ámde lesujtott Zeusz Kronidész — oka volt bizonyára.
81.	Hát te is arra vigyázz, te leány, még el ne veszítsed
82.	tündöklésed, amellyel e lányok közt kimagaslasz,
83.	hogyha az úrnőd rád majd megharagudva neheztel,
84.	vagy hazatér Odüszeusz: a reményre hiszen van okunk még.
85.	Hogyha meg elpusztult és nem tér már haza többé,
86.	itt van már fia, Télemakhosz, kit Phoibosz Apollón
87.	nagyranövelt, s most termeiben meglátja akármely
88.	nőnek gazságát, mert már nem olyan kicsi gyermek.”
89.	Így szólt; meghallotta okosszivü Pénelopeia,
90.	s szolgaleányát szídta ezért, szót szólva kimondta:
91.	„Szemtelen és pimasz eb, nem titkolhattad előlem,
92.	mit míveltél: majd fejeden száradhat a véred;
93.	hisz tudnod kellett neked is, hallottad a számból,
94.	hogy kérdezni kivánom e vándort itt a teremben
95.	férjemről, miután súlyos gond terhe szakadt rám.”
96.	S Eurünoméhoz, a gazdasszonyhoz, azonnal ekép szólt:
97.	„Eurünomé, hozz széket idébb és tégy tetejébe
98.	lágy gyapjút, s üljön le a vándor, hallja a szómat,
99.	s mert sokmindenről kívánom kérdeni, szóljon.”
100.	Erre meg Eurünomé odahozta sietve a széket,
101.	szép faragottat, s gyapjas bundát tett tetejébe;
102.	arra leült azután a sokattűrt isteni férfi.
103.	Köztük a szót így kezdte okosszivü Pénelopeia:
104.	„Jó idegen, legelőbb én foglak kérdeni téged:
105.	honnan jössz te, ki vagy? hol a városod és a szülőid?
106.	Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
107.	„Úrnőm, ember nincs, aki téged széles e földön
108.	megszólhat, hisz a híred a tágterü égig is elhat,
109.	mint valamely istenfélő, jóhírü királyé,
110.	törvényt védve ki kormányozza erős birodalmát,
111.	nagy népét: s neki ott ad bőven a barnarögű föld
112.	búzát és árpát, roskadnak a fák a gyümölcstől,
113.	ellik időben a nyáj, halat ad bőséggel a tenger,
114.	jó vezetése alatt, és népe virágzik erőben.
115.	Éppenezért másról kérdezgess csak palotádban,
116.	és ne kutasd, kik az én szüleim s hol az én honi földem,
117.	mert nő bennem a gyász, ha az emléket felidézed:
118.	úgyis igen soksóhajtásu vagyok; nem is illik
119.	ülnöm a más házában ekép nyöszörögve, zokogva,
120.	hisz rossz mérték-nélkül örökké csak keseregni:
121.	mert egy szolgaleány még azt hiszi, vagy magad, úrnőm:
122.	könnyben azért úszom, mert bor nehezült az agyamra.”
123.	Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
124.	„Jó idegen, deli termetem és alakom s nemes elmém
125.	elvették a haláltalan istenek, Ílion ellen
126.	hogy kivonultak az argosziak, s Odüszeusz is, a férjem.
127.	Hogyha megérkeznék s ő óvná életem újra,
128.	akkor a hírem szebb is lenne, nagyobb is ezentúl.
129.	Így csak gyötrődöm, mivel isten bajbaborított.
130.	Mert kit a szomszédos szigetek csak körben uralnak,
131.	Dúlikhion, Számé, s erdőboritotta Zakünthosz,
132.	és ki csak itt él, messzirelátszó szép Ithakában,
133.	mind megkér, noha nem kívánom s házam emészti.
134.	S nincs gondom vendégre, sem arra, ki oltalomért jön
135.	hozzám, sem hírnökre, ki nép dolgában igyekszik:
136.	mert Odüszeuszra kivánkozom, édes szívem emésztve.
137.	Nászom sürgetik ők, hanem én csak a cselt bonyolítom.
138.	Mert legelőször leplet szőnöm súgta az isten:
139.	hosszu szövőszéken termemben könnyü, hatalmas
140.	vásznat szőnöm; a kérőkhöz meg a szózatom ez volt:
141.	»Kérőim, nemes ifjak, a hős Odüszeusz odavan már,
142.	mégse siettessétek a nászom, amígcsak e leplet
143.	nem fejezem be, szövött vásznam hogy kárba ne vesszen,
144.	szemfödeléül Láertész hősnek, mikor őt majd
145.	hosszuranyujtó vég veszedelmes sorsa eléri:
146.	megbotránkozván az akháj nők azt ne beszéljék,
147.	hogy ki sokat szerzett, most nem jut leple a sírban.«
148.	Így szóltam nekik én, s hős lelkük hitt a szavamnak.
149.	És napközben a nagy leplet szövögettem is eztán,
150.	éjszaka szétfejtettem azonban a fáklyavilágnál.
151.	Így hitegettem a bajnokokat három kerek évig;
152.	ámde midőn évszak jött, évszak ment negyedízben,
153.	sok hónap sorvadt, s a napok mind sorba beteltek,
154.	ekkor a szolgálók, a szukák, mindent kifecsegtek,
155.	s rajtamütöttek a kérők s szóval megfenyegettek.
156.	Így hát kénytelenül befejeztem, bár nem akartam.
157.	S most már nem tudom én a menyegzőmet kikerülni,
158.	és más cselt se tudok. Sürgetnek már a szülőim,
159.	és fiam is bosszús, amiért vagyonát fölemésztik;
160.	látja, mi történik; hisz felnőtt férfi, a házra
161.	már tud ügyelni: dicsőséget nyújt néki a nagy Zeusz.
162.	Szólj hát nemzetségedről, s hogy hol van a földed:
163.	hisz nem az egyszeri tölgy, vagy a szikla hozott a világra.”
164.	Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
165.	„Hős Láertiadész Odüszeusz tisztes felesége,
166.	nem hagyod abba a kérdést mégsem, honnan eredtem;
167.	jól van, megmondom: noha bánatomat növeled csak,
168.	mely már megvan amúgyis: örökkön szenved az ember,
169.	hosszu időre ki messze hazájától, ahogy én most,
170.	bút szenvedve bolyong idegen nép városa földjén.
171.	S még így is megmondom, amit kérdesz-tudakolgatsz.
172.	Van bizonyos Krété, sziget ez, közepében a borszín
173.	tengernek, szép dús partját a habok körülöntik;
174.	rajta kilencven város, azokban számtalan ember.
175.	Nyelve kevert: mindnek más és más: ott az akhájok,
176.	ott a vitéz ős-krétaiak, s ott él a küdón nép,
177.	s három dór törzs, isten-szülte pelaszgoszok is mind.
178.	És Knószosz nagy vára, kilenc évig hol a legfőbb
179.	Zeusszal társalgó Mínósz gyakorolta uralmát,
180.	apja apámnak, a nagylelkű deli Deukaliónnak.
181.	Deukalión pedig engem nemzett s Ídomeneusz hőst:
182.	Ílion ellen eredt az a görbültívü hajókkal,
183.	Átreidák seregével; az én híres nevem Aithón,
184.	én vagyok ifjabb: ő az idősebb és az erősebb.
185.	Hát ott láttam Odüsszeuszt én, s neki kincseket adtam.
186.	Mert őt krétai földre is elhajtotta a szélvész,
187.	míg tört Trója felé, lesodorta Maleia fokáról;
188.	Amníszoszba, nehéz kikötőbe, hol Eileithűia
189.	szép barlangja van; és nehezen menekült a viharból.
190.	Ídomeneuszt tudakolta, amint várunkba belépett,
191.	mondta, hogy ő régtől tisztelt vendégi barátja.
192.	Csakhogy tíz-tizenegy nap is eltelt már, hogy az onnan
193.	Ílion ellen eredt el a görbültívü hajókkal.
194.	Hát palotánkba vezettem s jól megvendégeltem,
195.	és szivesen láttam: volt minden bőven a házban;
196.	s adtam a társainak, kik véle hajóztak a gályán,
197.	sok néptől-beszedett lisztet, ragyogó boritalt is,
198.	s ökröt is áldozatul, hogy a lelkük vágya beteljék.
199.	Tíz és két napot ott töltöttek a fényes akhájok:
200.	mert az erős Boreász ottfogta csapatjuk: a földön
201.	állni alig tudtunk, valamely daimón dühe tombolt;
202.	majd váratlan elállt az a szél, s ők útnakeredtek.”
203.	Sok hazugot mondott, mi olyan volt, mint az igazság:
204.	s Pénelopé zokogott és olvadozott a szavára.
205.	Mint mikor olvad a hó a magasbadöfő hegyek ormán,
206.	mit Zephürosz hullat, de megolvaszt kélve az Eurosz:
207.	és míg olvad a hó, a folyók duzzadva rohannak:
208.	így olvadt neki szép orcája a könny özönében,
209.	így sírt férje után, aki ott ült. Csakhogy Odüsszeusz
210.	bárha szivében szánta nyögő, zokogó feleségét,
211.	meg nem rebbentette szemét, s az mint szaru vagy vas
212.	állt szeme-héja között: ravaszul rejtette a könnyét.
213.	Asszonya meg, jóllakva a sokkönnyű zokogással,
214.	újra ekép fordult hozzá, szólalva szavával:
215.	„Azt hiszem, itt az idő, idegen, hogy megvizsgáljam,
216.	vajjon a férjemet, isteni társaival te valóban
217.	láttad-e vendégül palotádban, ahogy kijelented;
218.	mondd meg hát: az uram testén a ruhája milyen volt,
219.	és milyen ő maga is, meg a társai, kik vele voltak.”
220.	Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
221.	„Úrnőm, szörnyü nehéz az ilyen nagy idő tovatűntén
222.	emlékeznem: mert már húsz év telt el azóta,
223.	hogy fölkélt útjára, hazám földjét odahagyta;
224.	elmondom mégis, mint szívem festi elémbe.
225.	Bíbor gyapjuköpenyt hordott fényes nagy Odüsszeusz,
226.	kétrétűt: aranyos csat volt a köpenybe akasztva
227.	kettős kapcsokkal, gyönyörű diszitéssel a lapján:
228.	mellső lábaival foltos szarvast kutya tartott,
229.	s marta a vergődőt; mindenki csodálta: aranyból
230.	van noha mindkettő, ez fojtogat és harap egyre,
231.	az pedig elszabadulni akar, vergődik a lába.
232.	Láttam erősen csillámló ingét is a testén:
233.	éppenolyan volt, mint száraz hagymának a héja.
234.	Oly puha volt, és mint a nap, úgy ragyogott az a szép ing:
235.	ó, be sok asszony is állta körül, bámulva csodálta.
236.	Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe.
237.	Nem tudom, ezt hordotta-e testén itthon Odüsszeusz,
238.	vagy pedig egy társ adta-e néki, mikor kihajózott,
239.	vagy vendéglátója, hisz oly sok volt a barátja
240.	néki: akhájok közt mását sose könnyü találni.
241.	Lám, adtam magam is kardot kettős köpenyeggel
242.	néki, amely bíborszinü volt, és hosszu nagy inget,
243.	s tisztesen indítottam el aztán, jópadu bárkán.
244.	Ment vele egy hiradója; kevéssel volt csak idősebb:
245.	erről is megmondom néked, hogy milyen is volt.
246.	Válla kerek, haja göndörfürtös, barna a bőre,
247.	Eurübatésznak hívták: őt kedvelte leginkább
248.	minden társa között Odüszeusz, mert lelkük is egy volt.”
249.	Szólt; s abban vágy ébredt még hevesebb zokogásra,
250.	mert mikről Odüszeusz szólt, ráismert a jelekre.
251.	S hogy gyönyörére betelt már sokkönnyű zokogással,
252.	válaszul így fordult hozzá, szólalva szavával:
253.	„Jó idegen, hiszen eddig is úgy szánt téged a szívem,
254.	légy most házamban tisztelt és drága barát is;
255.	mert hisz amelyről szólsz, a ruhát neki én magam adtam,
256.	össze a termemben hajtottam, kapcsot is adtam
257.	díszül rá. Hanem őt soha többé nem fogadom már
258.	itthon, amint hazatér szeretett mezejére honának.
259.	Mert rossz végzete űzte Odüsszeuszt görbe hajóján,
260.	hogy meglássa az Átok-Tróját, vesszen e név is!”
261.	Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
262.	„Hős Láertiadész Odüszeusz tisztes felesége,
263.	arcod szép bőrét ne gyötörd, lelked se epesszed
264.	sírva a férjed után. Noha nem rosszallom e dolgot:
265.	mert hisz még egy más férjért is sírna az asszony,
266.	hogyha az elpusztul, kinek ő szerelembe fiút szült;
267.	hát még érte, ki, úgy mondják, istenre hasonlít.
268.	Mégis: szűntesd már zokogásod, a szómra figyelj csak:
269.	mert igazat mondok neked én, sose rejtem előled,
270.	hogy hallottam, már hazatérőben van Odüsszeusz,
271.	s itt a közelben, a theszprótok dús városa földjén
272.	él: sok szép ragyogó kincset hoz majd haza onnan;
273.	gyűjti a nép közt. Elvesztette azonban a kedves
274.	társakat és üreges bárkáját borszinü áron;
275.	Thrínakiét elhagyva, mivel rá megharagudtak
276.	Zeusz és Éeliosz, mert ennek a barmait ették
277.	társai meg, s most mind odavesztek a sokzaju árban;
278.	őt szárazra vetette a hullám, gálya-gerincen,
279.	phaiákok földjére, kik istenhez közel állnak,
280.	s őt valamint istent tisztelték ott a szivükben,
281.	és megajándékozták dúsan, s már hazaküldték
282.	volna bajok nélkül, s már itthon volna Odüsszeusz
283.	régen; a lelke azonban jobbnak látta e tervet,
284.	hogy kincset gyűjtsön, sok földet járva be közben.
285.	Mert nagyon ért a vagyonszerzéshez a földi halandók
286.	közt Odüszeusz, vele más ember vetekedni se tudna.
287.	Pheidón mondta nekem, ki a theszprótok fejedelme,
288.	esküt tett nekem ő, boritalt loccsantva a házban:
289.	vár már rá a hajó s a legénység, készen az útra,
290.	és hazakísérik szeretett földjére honának.
291.	Engem azonban előbb küldött el: mert hiszen éppen
292.	indult egy bárkájuk a termő Dúlikhionba.
293.	Kincseket is mutatott, melyeket gyűjtött nagy Odüsszeusz:
294.	még tizedik nemzetségének is éppen elég lesz,
295.	oly sok kincse hevert a király palotája ölében.
296.	S mondta, hogy ő Dódóna felé ment, hajkoronás nagy
297.	tölgy susogásából meghallani Zeusz akaratját,
298.	hogy hogyan érhet már szeretett földjére honának,
299.	nyíltan-e, vagy titkon, mivel oly rég távol időzik.
300.	Így hát épségben van urad, s hazajön hamar onnan,
301.	nem lesz már a szeretteitől meg az itthoni földtől
302.	messze soká: de bizony neked én meg is esküszöm erre.
303.	Legmagasabb s legfőbb isten, Zeusz tudja először,
304.	s tűzhelye hős Odüszeusznak, amelyhez most ideértem,
305.	minden aképen lesz, ahogyan megmondom előre.
306.	Még ugyanebben az esztendőben megjön Odüsszeusz,
307.	majd mikor elfogy a hold és kezd növekedni az új hold.”
308.	Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
309.	„Jó idegen, bár menne e szózat teljesedőbe:
310.	tüstént megtudnád, mint kedvellek: sok ajándék
311.	jutna neked, s boldognak mondana mind, aki meglát.
312.	Csakhogy a lelkem mást sejt ám, s ez teljesedik be:
313.	nem tér már Odüszeusz haza, és nem akad hazaküldőd
314.	néked sem, mert nincs palotánkban olyan fejedelmünk,
315.	mint Odüszeusz volt egykor a népe között, ha ugyan volt:
316.	vendéget szivesen fogadott s gondozta az útját.
317.	Hát fürdessétek meg, lányok, s vessetek ágyat,
318.	párnákkal, köpenyekkel, igenszép szőnyegeinkkel,
319.	míg az aranytrónú Hajnal jön, hadd melegedjék.
320.	Megmosván korahajnalidőn, kenjétek olajjal,
321.	s Télemakhosz mellett lakomázzék majd a teremben
322.	ülve; s azok közt hogyha akadna, ki sérteni merné
323.	lelkeveszítően vendégünk, csak neki lesz rossz,
324.	célt sosem érhet, akármíly szörnyü a szíve haragja.
325.	Mert honnan látnád, vendégem, hogy valamennyi
326.	nő közül én legbölcsebb és legjobb eszü volnék,
327.	hogyha te rongyosan és szurtos testtel lakomáznál
328.	termemben? Hisz az emberi élet olyan rövid úgyis,
329.	és aki szívtelen és a ridegség tölti el, annak
330.	csak gonoszat kívánnak mindig a földi halandók,
331.	míg él, s holta után is csak szidalom szava éri:
332.	ám ki nemeslelkű s eltölti egészen a jóság,
333.	annak jó hírét viszik el vendégei széles
334.	földön, a népek közt, s mindenki csak áldja, dicséri.”
335.	Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
336.	„Hős Láertiadész Odüszeusz tisztes felesége,
337.	nem szeretek ragyogó takarókat, jó derekaljat,
338.	attól kezdve, hogy elhagytam Krété havas ormát,
339.	és hosszú-evezőjü hajón a vizekre kiszálltam;
340.	hadd fekszem hát, mint ezelőtt, álmatlan az éjben:
341.	sokszor töltöttem már éjt hitvány heverőkön,
342.	s úgy vártam be a széptrónszékű isteni Hajnalt.
343.	Lábfürdőt se nagyon kívánok már a szivemben,
344.	és szolgáló nő ne is érinthesse a lábam,
345.	egy se közűlük, akik rendben tartják palotádat;
346.	csak ha van éltes anyó, aki gondos, tudja a dolgát,
347.	és aki szívében, mint én, már oly sokat eltűrt:
348.	néki megengedném, hogy megfürdesse a lábam.”
349.	Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
350.	„Jó idegen, sose járt íly elmés távoli vendég
351.	nálam még, akit íly szivesen befogadtam a házba;
352.	mindenről oly jóeszüen szólsz, annyira bölcsen;
353.	van nekem itt egy anyóm, akiben bölcs mindig az elme,
354.	s azt a szerencsétlent aki dédelgetve nevelte,
355.	karjai közt dajkálta, mihelyt megszülte az anyja:
356.	lábadat ő megmossa, a lábán bár alig áll már.
357.	Állj föl, okosszivü Eurükleia, s mosd le a gazdád
358.	évtársát tüstént: mert hisz bizonyára Odüsszeusz
359.	lába is éppenilyen most már, meg a két keze szintén:
360.	mert hisz a sok baj közt a halandó gyorsan öregszik.”
361.	Így szólt; és az anyó, arcát tenyerébe temetve,
362.	forró könnyeket ejtett és panaszos szavakat szólt:
363.	„Jaj, gyerekem, hogy nem tehetek semmitse teérted!
364.	Zeusz mindenki fölött gyűlöl, noha jámbor a lelked.
365.	Hisz villámszerető Zeusznak nem akadt aki annyit
366.	áldozzon, mint épp te, kivánt, kitünő hekatombát,
367.	combokat égetvén, könyörögve, hogy érj nyugodalmas
368.	vénkort, és te nevelhesd föl ragyogó fiusarjad;
369.	s most egyedül téged nem ereszt többé a hazádba.
370.	Tán bizony őt éppígy gúnyolja az asszonyi népség
371.	távoli népek közt, ha belép valamely palotába,
372.	mint ahogy itt e szukák csúfoltak téged a házban,
373.	kiknek most gúnyját s kikerülni kivánva szidalmát,
374.	nem mosatod lábad; de bizony nem kényszerüségből
375.	végzem el én, mit a jóeszü Pénelopeia parancsolt.
376.	Pénelopé kedvéért is lefürösztöm a lábad,
377.	és magamért is, mert sajnállak tiszta szivemből
378.	sok bajodért. S valamit még mondok, halld meg a szómat.
379.	Eddig is oly sok vándor jött vendégül e házba,
380.	s ennyire mása a gazdámnak nem akadt közülük még:
381.	termeted és hangod, meg a lábad, akár Odüszeuszé.”
382.	Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
383.	„Kedves anyó, bizony ezt mondják, akik engem is, őt is
384.	láttak már, hogy erősen ütünk egymásra uraddal,
385.	mint ahogyan magad is mondod, bölcsen kijelented.”
386.	Szólt; az anyó meg a fényes edényt odavitte azonnal,
387.	melyben a lábát mosni akarta; hideg vizet öntött
388.	jó sokat, és meleget vegyitett bele. Ámde Odüsszeusz
389.	oldalt ült le a tűz mellé, s a homály fele fordult:
390.	mert az eszébe jutott, hogy az agg asszony kitapintva
391.	lába sebét, majd ráismer, s minden kiderülhet.
392.	Gazdájához ment az anyó és mosta: azonnal
393.	ráismert a sebére, melyet vadkan foga vágott,
394.	míg Odüszeusz Parnasszoszon át járt Autolükosznál;
395.	apja ez anyjának, ki felülmúlt bárkit a földön
396.	tolvajlásban is és hamis eskütevésben: az isten,
397.	Hermész adta e képességet, mert neki kecskék
398.	s bárányok combját égette, s az őt segitette.
399.	Autolükosz hajdan maga jött el a dús Ithakába,
400.	és akkor született lányának kisfia éppen:
401.	Eurükleia a kis csecsemőt térdére helyezte
402.	néki, ebédjük után, s a nevén szólítva kimondta:
403.	„Autolükosz, magad adj te nevet lányod gyerekének,
404.	ennek a kedvesnek, kire régen vágyakozol már.”
405.	Erre meg Autolükosz szólalt és adta a választ:
406.	„Vőm s lányom, neki íly nevet adjatok: erre-utamban
407.	oly sok szívből vette körül lobogó düh személyem,
408.	férfiak- és nőktől, kik a termő földeken élnek:
409.	éppenezért Odüszeusz légyen neve. Én pedig akkor,
410.	hogyha legény lesz és ellátogat anyja lakába,
411.	Parnasszoszra, ahol sok kincsem fekszik a házban,
412.	abbol adok neki, és hazaküldöm a kedvrederültet.”
413.	Elment hát Odüszeusz, átvenni a nagyszerü kincset.
414.	Ekkoron Autolükosz s fiusarjai Autolükosznak
415.	kéz-érintve fogadták és puha mézizü szókkal;
416.	Amphitheé pedig, anyjának jó anyja, ölelte,
417.	megcsókolta fejét és mindkét szép szeme fényét.
418.	Autolükosz meg nagyhírű fiait noszogatta,
419.	hogy lakomát készítsenek: ők hallgattak a szóra.
420.	És elibé egy ötéves tulkot hoztak azonnal,
421.	megnyúzták, körülállták és darabokra metélték,
422.	mesterien darabolták föl s húzták föl a nyársra,
423.	gonddal megsütögették mind, s mindenkinek adtak.
424.	Így lakomáztak egész napon át ők napnyugovásig,
425.	s lelkük nem maradott híjával a dús lakomának;
426.	végre mikor lebukotta nap és eljött a sötétség,
427.	akkor az álom ajándékát átvenni ledőltek.
428.	Majd hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
429.	elmentek vadat űzni, kutyáik is, ők maguk is már,
430.	Autolükosz fiai: s velük indult fényes Odüsszeusz.
431.	És felvágtak az erdővelboritott hegyoromra,
432.	Parnasszoszra; hamar széljárt szurdokba jutottak.
433.	S már a nap is fölkelt, sugarát a mezőkre nyilazva,
434.	csendes habjaiból kélt mélyvizü Ókeanosznak,
435.	s egy szakadékba került a vadásznép: mentek előre
436.	mind az ebek, nyomokat szaglászva, s utánuk az ifjak,
437.	Autolükosz fiai: s velük indult fényes Odüsszeusz,
438.	ment ebeikkel, rázva nagyárnyékú kelevézét.
439.	Ott egy nagy vadkan sürü cserjésben heverészett,
440.	melyen a fúvó szél nedves dühe át sohasem járt,
441.	nem nyilazott sugarával a fénylő nap se közéje,
442.	rajta a záporeső sem járt át: oly sürü cserjés
443.	volt az, s közte avar gyűlt föl hullott levelekből.
444.	Hát a kutyák topogása, vadászok lábdobogása
445.	vette a kant körül, ám kirohant az a sűrü berekből,
446.	fölmeredett sörtéje, szeméből szikra szökött ki,
447.	és közelükbe megállt. Legelőször a fürge Odüsszeusz
448.	fogta a hosszu gerelyt jóizmú kézzel a kanra,
449.	megsebesíteni vágyva: s a kan megelőzte, reátört
450.	s térde fölött meritette ki vérét, tépte ki húsát,
451.	rézsút rontva reá, de a csontig mégse csapott be.
452.	Most Odüszeusz, dárdával a kant jobb marba sebezte,
453.	túlnan jött ki sugárzó vége az érckelevéznek;
454.	porbarogyott, hörgött, testéből szállt ki a lélek.
455.	Autolükosz fia mind sürgött Odüszeusz körül ekkor.
456.	És a sebét bekötözték szépen az isteni hősnek,
457.	és meg is állították éjszinü vére folyását
458.	ráénekléssel, s hazavitték házuk ölébe.
459.	Aztán Autolükosz s fiusarjai Autolükosznak
460.	meggyógyították s ragyogó szép kincseket adtak,
461.	s küldték kedvvel a kedvrederültet már Ithakába
462.	nagysebesen. Hazaért, ahol apja meg anyja, az úrnő,
463.	örvendtek neki, és kérdezték, sorra, mi történt,
464.	és mint kapta sebét: elmondta a dolgot Odüsszeusz,
465.	hogy megmarta fehér agyarával a vadkan az erdőn,
466.	míg a fiúkkal a Parnasszosz tetején vadat űzött.
467.	És az anyó, amikor tenyerével megtapogatta,
468.	ráismert, s Odüszeusz lábát ejtette le nyomban:
469.	visszaesett az edénybe a láb, kongott a nagy érc-üst:
470.	félreborult megdőlve, s a víz zúdult ki a földre.
471.	És az anyó szívét az öröm s kín elszoritotta,
472.	két szeme könnyel telt, elakadt torkában a hangja.
473.	Majd, Odüszeusz állát kitapintva kezével, ekép szólt:
474.	„Lám, hisz Odüsszeusz vagy, kedves fiam. Én meg a gazdám
475.	meg sem is ismertem, míg végig nem tapogattam.”
476.	Szólt; és Pénelopeia felé fordulva szemével
477.	szólni akart neki már, hogy jó ura itt van a házban.
478.	Csakhogy nem láthatta az úrnő s észre se vette;
479.	mert elfordította eszét Pallasz. De Odüsszeusz
480.	jobbkézzel kitapintva, a torkát megszoritotta
481.	dajkájának, a ballal húzta magához; ekép szólt:
482.	„Dajka, miért kívánsz elveszteni? Hisz te neveltél,
483.	kebleden is tápláltál engem. Sok baj után most,
484.	húsz év elmúltán érkeztem az itthoni földre.
485.	S már ha fölismertél, s lelkedbe vetette az isten,
486.	hallgass, más a teremben még ezt meg ne neszelje,
487.	mert kijelentem a szót, és így megy teljesedésbe:
488.	isten a gőgös kérőket ha megadja levernem,
489.	meg nem kíméllek, noha dajkám vagy, ha a többi
490.	szolgáló-asszonyt megölöm palotámnak ölében.”
491.	Válaszul így szólt most az okosszivü Eurükleia:
492.	„Én gyerekem, míly szó szökkent ki fogad keritésén.
493.	Jól tudod azt, hogy erős lelkem van, hajlani nem tud,
494.	s őrzöm a titkot, akárcsak a vas, vagy mint a kemény kő.
495.	Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
496.	isten a gőgös kérőket ha megadja leverned,
497.	fölsorolom majd én, hogy a nők közül itt, palotádban,
498.	kik nem tisztelnek téged, s kik a bűntelenek, halld.”
499.	Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
500.	„Dajka, miért tennéd? Nincs szükség itt a szavadra.
501.	Megfigyelem s ki is ismerem én magam is valamennyit;
502.	tartsd csak vissza a szót és bízd ezt isteneinkre.”
503.	Így szólt ő; s az anyó indult, ment végig a termen
504.	újból lábvízért: mert földre borult ki az első.
505.	S hogy megmosta, bekente a lábát síkos olajjal,
506.	székét újra a tűz közeléhez vonta Odüsszeusz,
507.	mert melegedni akart, de sebét ronggyal betakarta.
508.	Köztük a szót így kezdte okosszivü Pénelopeia:
509.	„Vendég, csak röviden kívánlak kérdeni immár;
510.	mert hisz az édesizű pihenés órája közelget,
511.	ahhoz, kit, noha gondjai gyötrik, elérhet az álom.
512.	Ám végnélküli bánatot osztott nékem a daimón:
513.	nappal még örömöt lelek én a nyögő zokogásban,
514.	s dolgom után nézek, meg a szolgálókra vigyázok:
515.	ámde ha eljön az éj, s megszáll mindenkit az álom,
516.	csak heverek nyoszolyámon, s kedves szívem a sűrű,
517.	éles-erős gondok zaklatják, szaggat a bánat.
518.	Mint a fakó csalogány zeng szépen, Pandareosznak
519.	lánya, ha jő a tavasz szele újra, s a sűrü levél közt
520.	ott ül a fák ágán s csodaszépen csattog az égre,
521.	sűrűn változtatva ereszti ki sokdalu hangját,
522.	sírva siratja fiát, Itüloszt, akit egykoron érccel
523.	ölt meg, tévedvén, Zéthosz fejedelmi utódát,
524.	lelkem is így hányódik örökké erre meg arra:
525.	várjak-e itt a fiamnál és vele óvjam az összes
526.	birtokot és háznépet s nagytetejű palotánkat,
527.	hitvesem ágyához híven s kikerülve a rossz hírt,
528.	vagy válasszam-e már az akhájok legderekabbját
529.	kérőim közül itt, aki roppant nászadományt ad.
530.	Míg a fiam csecsemő volt csak s nem volt esze sem még,
531.	addig férjhez uram házából ő nem eresztett;
532.	most hogy fölserdült immár és termete is nagy,
533.	ő maga kér már rá, hogy menjek vissza e házból,
534.	bosszankodva, amért vagyonát fölemésztik a kérők.
535.	Rajta azonban, az álmom fejtsd meg, ügyelj a szavamra.
536.	Húsz ludam él házamban, a búzát itt eszik egyre,
537.	vízbekeverten; örül, ha tekintek rájuk, a szívem;
538.	horgascsőrü hatalmas sas jött most a hegyekből,
539.	és megfogta nyakát mindnek s meg is ölte: hevertek
540.	itt a teremben, a sas meg az isteni légbe röpült fel.
541.	Én meg fölsírtam s jajgattam az álom ölében,
542.	és az akhájai széphaju nők köribém seregeltek,
543.	míg sírtam hevesen, hogy a sas lecsapott ludaimra.
544.	Csakhogy visszaröpült a sas és odaült a tetőre,
545.	s emberi hangon szólva vigasztalt; íly szavakat szólt:
546.	»Bátorság, lánysarja a hírneves Íkariosznak;
547.	mind igaz ez, nem is álom, mert így teljesedik be.
548.	Itt e ludak kérők, magam én sas voltam idáig,
549.	most meg urad vagyok, így értem haza, vissza tehozzád,
550.	hogy minden kérődnek hozzam csúnya halálát.«
551.	Szólt; mire már eleresztett engem a mézizü álom;
552.	szétnézvén, ludaim bent láttam a termem ölében,
553.	teknőből búzát csipegettek, mint azelőtt is.”
554.	Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
555.	„Úrnőm, nem lehet álmod máskép fejteni úgysem,
556.	másfele elfordítva, csak úgy, ahogy ő maga mondta,
557.	hogy meglesz, Odüszeusz. Ez a kérők végveszedelmét
558.	jelzi; haláltól, vesztétől egy sem menekül meg.”
559.	Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
560.	„Vendégem, hidd el, vannak hiu, balgatag álmok,
561.	s nem mind teljesedik be az ember előtt. Hisz a gyönge
562.	álomképek két kapun át jönnek közelünkbe:
563.	egy szaruból készült, elefántcsontból van a másik.
564.	És amely álomkép kicsiszolt csonton csuszik által,
565.	az mind csal, hiteget s mutogat csupa teljesületlent;
566.	és amely álomkép simitott szarun át szalad útra,
567.	színigazat mutat az, ha az ember látja szemével.
568.	Úgy vélem: nem ezen jött át ez az én riadalmas
569.	álmom: mely pedig oly jó volna nekem s a fiamnak.
570.	Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe.
571.	Már jön az átkos hajnal, amely majd elszakit engem
572.	házától Odüszeusznak: mert versenyre kitűzöm
573.	fejszéit, melyeket termében sorba kirakva
574.	állított fel, akár a hajóbordákat: eléállt,
575.	s mind a tizenkettőn a nyilát általröpitette.
576.	Most hát ezt akarom versenyre kitűzni elébük:
577.	mert aki legkönnyebben tudja fölajzani íját,
578.	s mind a tizenkét fejsze fokán átlő a nyilával,
579.	majd ahhoz megyek én, elhagyva e hitvesi házat,
580.	mely pedig oly gyönyörű, telides-tele dús vagyonával;
581.	jól tudom én: álmomban is emlékezni fogok rá.”
582.	Válaszul erre eképen szólt leleményes Odüsszeusz:
583.	„Hős Láertiadész Odüszeusz tisztes felesége,
584.	csak ne akard házadba tovább halogatni a versenyt:
585.	mert hisz előbb ér még hozzád haza bajnok Odüsszeusz,
586.	még mielőtt ezek itt megfognák szép sima íját,
587.	felhúznák idegét, s lőnék vason által a vesszőt.”
588.	Válaszul így szólt most az okosszivü Pénelopeia:
589.	„Jó idegen, ha mulattatnál te a termem ölében
590.	egyre, a szemhéjamra bizony sosem omlana álom.
591.	Ám folyvást álom nélkül nem is élhet az ember:
592.	megszabták a haláltalanok mindennek a rendjét
593.	múlandók számára a termő földön amúgyis.
594.	Így hát én immár fölső termembe vonulva
595.	újra lefekszem az ágyra, melyet siralomra faragtak
596.	s ázik folyton a könnyemtől, amióta Odüsszeusz
597.	ment meglátni az Átok-Tróját, vesszen e név is!
598.	Ott fogok én lefeküdni, feküdj le te itt csak a házban:
599.	földre terítve ruhát, vagy hozzanak ágyat a lányok.”
600.	Szólt; s indult ragyogó fölső termébe azonnal,
601.	nem maga ment egyedül, vele mentek a szolgaleányok.
602.	Szolgaleányaival fölső házába vonulva,
603.	drága uráért sírt, Odüszeuszért, mígcsak az édes
604.	álmot nem boritotta a szemhéjára Athéné.
 
				

	
	
				

vissza a tartalomjegyzékhez